Zoltán sokáig némán ült. A tárgyalóteremben olyan csend lett, hogy még a tollak sercegése is hangosnak tűnt. Az ügyvédje újra megpróbált közbeszólni, de a bíró felemelte a kezét.
– Kérem, válaszoljon a kérdésre.
Zoltán végül mély levegőt vett, és halkan ennyit mondott:
– Igen… az az én aláírásom.
A mondat után minden megváltozott. Az addig magabiztos története darabokra hullott. A bíró engedélyezte a további banki dokumentumok bemutatását, amelyekből kiderült, hogy hónapokon át ugyanarra a számlára kerültek azok a pénzek, amelyekről korábban azt állította, hogy soha nem látta őket.
Az arca elsápadt, amikor a kivonatok egymás után kerültek a kivetítőre. Már nem tudott újabb magyarázatot kitalálni.
A döntés ugyan nem született meg aznap, de mindenki érezte, hogy az ügy iránya megfordult. Néhány héttel később a bíróság nekem adott igazat, és kötelezte Zoltánt a teljes összeg visszafizetésére, valamint a perköltségek megtérítésére.
Amikor kiléptem az épületből, nem diadalérzetet éreztem, csak megkönnyebbülést. Végre nem kellett tovább bizonygatnom az igazat.