A nevem Madeleine Fournier. 86 éves vagyok, és van valami, amit el kell mondanom, mielőtt túl késő lesz, mielőtt a hangom örökre elhallgat. Láttam terhes nőket, akiket arra kényszerítettek, hogy három ajtó közül válasszanak. Három számozott ajtó, egymás mellett sorakozva egy hideg, nyirkos folyosó végén, amelyet egyetlen villanykörte világított meg, amely úgy pislákolt, mint egy haldokló szív. Nincsenek táblák, nincsenek magyarázatok, csak három szürkére festett fémajtó, amelyek mögött különböző sorsok várnak, mind kegyetlenek, mind arra tervezve, hogy nemcsak testünket, hanem lelkünket is tönkretegyék. A német katonák nem hagytak időt gondolkodni. Nem hagytak időt imádkozni. Egyszerűen csak az ajtókra mutattak, és hidegvérrel, vérfagyasztó módon parancsolták: „Válasszatok most!” Mi pedig, fiatalok, rettegve, gyermekekkel a méhünkben, kénytelenek voltunk eldönteni, milyen szenvedést választunk.
Én a 2-es ajtót választottam, és 61 éven át hordoztam magamban ennek a döntésnek a súlyát, mint egy követ a mellkasomban, amely minden lélegzetvételt, minden éjszakát, minden csendes pillanatot elfojtott. Ma, a kamera előtt ülve, remegő kézzel és megtört hangon elmesélem, mi történt azoknak az ajtóknak a mögött. Nem azért, mert újra át akarom élni a borzalmat, hanem azért, mert azoknak a nőknek, akik soha nem tértek vissza, megérdemlik, hogy emlékezzenek rájuk. Többet érdemelnek, mint hogy poros archívumokban feledésbe merüljenek. És azért is, mert a világnak tudnia kell, hogy a háború nem csak a katonák közül választja ki áldozatait: anyákat választ, gyermekeket választ, meg nem született életeket választ, és kegyetlenül összetörik őket.
1943. október 9-e volt. Húsz éves voltam, és Vassieux-en-Vercorsban éltem, egy kis faluban a délkelet-franciaországi hegyekben, sziklás sziklák és sűrű fenyőerdők között. Ez egy elszigetelt, a világ által elfeledett hely volt, ahol az évszakok lassan teltek, és az emberek szerényen éltek: burgonyát, kecsketejet és száraz kenyeret ettek, amit megosztottak szomszédaikkal. A háború előtt ez az elszigeteltség áldás volt. Miután 1940-ben a németek megszállták Franciaországot, csapdává vált. Férjemet, Étienne Fournier-t, abban az évben áprilisban elvitték kényszermunkára egy német lőszergyárba. Emlékszem arra a napra, amikor érte jöttek. Az udvarban fát vágott, izzadt, ingujjait könyökig felhúzta. Amikor meglátta a katonákat közeledni a dombon, ledobta a fejszét, és rám nézett egy pillantással, amely szavak nélkül mindent elmondott: „Ne küzdj, ne állj ellen, túlélj!” Azonnal elvitték onnan. Nem engedték, hogy rendesen elbúcsúzzon. Más falubeli férfiakkal együtt teherautóra rakták, én pedig ott álltam, éreztem a hideg szelet az arcomon, és néztem, ahogy a por felkavarodik az úton, miközben a teherautó eltűnik a domb mögött.
Aznap este, egyedül a szüleim kőházában, először éreztem igazi félelmet. Nem a haláltól féltem, hanem egy céltalan, reménytelen, üres élettől. Két hónappal később rájöttem, hogy terhes vagyok. Nem volt tervezett. Baleset volt, vagy talán csoda, attól függően, hogy honnan nézzük. Étienne-nel együtt töltöttük az utolsó éjszakánkat, vastag takarókba burkolózva, hidegtől és kétségbeeséstől remegve, megpróbálva megőrizni egymás melegségének emlékét, mielőtt a háború örökre elválasztott minket. Amikor rájöttem, hogy nem jött meg a menstruációm, amikor reggeli rosszullétet és mellfeszültséget éreztem, azonnal tudtam. Aznap reggel sírtam. Sírtam, mert egyedül voltam. Sírtam, mert nem tudtam, hogy Étienne él-e még. Sírtam, mert egy háború közepén gyereket szülni a legkegyetlenebb és legönzőbb döntésnek tűnt, amit hozhatok. De megkönnyebbülésből is sírtam, mert Étienne távozása óta először volt valami, amiért érdemes élni, valami, ami túlmutatott rajtam, valami, ami még mindig tele volt élettel egy halálszagú világba