1840 telén egy utazó orvos, Dr. Samuel Whitmore rátalál egy elszigetelt tanyára a virginiai Appalache-hegységben, ahol felfedezi a Harlow családot, egy klánt, amely három generáció óta teljes elszigeteltségben él. A vérvonal tisztaságának megőrzése érdekében vérfertőzést gyakorló családnál a kezdetben orvosi vizsgálatként indult ügy pszichológiai horrorrá válik, amikor Dr. Whitmore felfedezi a család torz rituáléit, zavaró hiedelmeit a tisztaságról és a romlásról, valamint egy sokkoló titkot, amely megkérdőjelezi mindazt, amit az emberi természetről és erkölcsről hitt.
A Harlow klánnal kapcsolatban az, ami leginkább zavarba ejtő lehet, nem az, amire gondolsz. Nem a fizikai deformitások, a gyakorlott elszigeteltség, vagy akár a generációkon át tartó vérfertőzés, ami őket létrehozta. Ami igazán nyugtalanítania kell, az az, hogy mennyi ideig léteztek, mielőtt bárki is tudott róluk, milyen tudatosan választották sorsukat, és mit talált Dr. Samuel Whitmore abban a pincében 1840. február 14-én. Egy olyan felfedezést, amely annyira helytelen volt, hogy több mint egy évszázadig elzárták az orvosi archívumokban, mert túl veszélyes volt a nyilvánosság számára.
Dr. Samuel Whitmore-nak nem lett volna szabad abban a télen a virginiai hegyekben lennie. A 42 éves orvos Richmondban épített ki magának tekintélyes praxisát, politikusokat és kereskedőket kezelte, bálokra és társasági összejövetelekre járt, ahogy az egy ilyen rangú emberhez illik. De három hónappal korábban eltűnt a fiatalabb testvére, Thomas, aki az Appalache-hegység határvidékén faállományokat felmérte, és Samuel minden hivatalos csatornát kimerített, hogy megtalálja őt. A helyi bíró megértő volt, de nem tudott segíteni. Az emberek zavaró rendszerességgel tűntek el azokban a hegyekben, elnyelte őket a vadon, banditák gyilkolták meg őket, vagy egyszerűen csak elnyelte őket a hatalmas és közömbös erdő. Azon az éven korán beköszöntött a tél, és a keresőcsapatok hetekkel ezelőtt visszafordultak, kijelentve, hogy Thomas elveszett a hegyekben. Samuel nem volt hajlandó elfogadni ezt a következtetést. 1840. február 9-én elindult Richmondból egy Jacob Stern nevű bérelt vezetővel, egy időjárás által megedzett határvidéki emberrel, aki azt állította, hogy a régió minden völgyét és hegygerincét ismeri. Három csomaglovon vitték magukkal az ellátmányt, az orvosi felszerelést és két hétre elegendő élelmet. Samuel felesége, Catherine, könnyek között könyörgött neki, hogy ne menjen, miközben hatéves kislányukat, Maryt szorította magához. De Samuel ígéretet tett anyjuknak, mielőtt az meghalt: mindig meg fogja védeni Thomast, mindig hazahozza. Búcsúcsókot adott Catherine-nek, felült a lovára, és elindult nyugat felé a szürke reggelben, nem tudva, hogy valami sokkal rosszabb felé tart, mint testvére halála.
Az első hét brutális monotonitásban telt el. Régi vadászösvényeket és fakitermelő utakat követtek, és elszórtan elhelyezkedő tanyákon álltak meg, hogy Thomasról érdeklődjenek. A legtöbb határvidéki család gyanakodva tekintett a kívülállókra, és kérdéseikre csak rövid bólintásokkal vagy ellenséges hallgatással válaszoltak. Azok, akik mégis szóba álltak velük, megerősítették, hogy egy Thomas leírásának megfelelő férfi novemberben átutazott a vidéken, és mérőműszereivel a hegyek mélyére indult, de senki sem látta visszatérni. Az ösvény minden nap egyre hidegebb lett, mind szó szerint, mind átvitt értelemben. A hőmérséklet zuhanásnak indult, és vastag, nehéz hóesés kezdődött, amely eltakarta az előttük álló utat. A nyolcadik napon Jacob Stern bejelentette, hogy vissza kell fordulniuk. A hó már térdig ért. Az ellátmányuk fogytán volt, és továbbmenni öngyilkosság lett volna. Samuel még egy napot kért, csak még egy hegygerincet akart átkutatni. Jacob vonakodva beleegyezett, de arckifejezése egyértelművé tette, hogy ez lesz az utolsó haladék.
Ты не одна: проблемы обладательниц пышных форм!
Herbeauty
Настоящие боги танца: эти кадры взорвали интернет!
Herbeauty
Délután is folytatták útjukat, és felmásztak egy meredek hegyoldalon, amely mintha végtelenül emelkedett volna a fehér ég felé. Samuel kezei elzsibbadtak a kesztyűben, arcát pedig a csípős szél megcsípte. Kezdte elfogadni, hogy Catherine-nek igaza volt, hogy ez az út őrültség, és hogy Thomas valóban eltűnt. Ekkor Jacob lova megállt. Az állat nem volt hajlandó továbbmenni, idegesen dobbantott a patáival, és gőzfelhőket fújt a fagyos levegőbe. Jacob leszállt a lóról, és megvizsgálta a talajt, meggyötört arcán zavart ráncok jelentek meg. Samuel is leszállt a lóról, és csatlakozott hozzá. Ott, részben eltakarva a friss hó által, egy nyom volt látható – nem szarvasok által kitaposott ösvény vagy természetes képződmény, hanem szándékosan megtisztított, szekér számára is elég széles nyom. A friss szekérnyomok még láthatóak voltak a hóban, ami azt jelentette, hogy valaki az elmúlt néhány órában erre járt. De ez lehetetlen volt. Kilométerekre voltak minden ismert településtől, egy olyan magas régióban, amelyről Jacob esküdözött, hogy lakatlan vadon.
„Ez nem stimmel” – morogta Jacob, és keze ösztönösen a hátán lógó puskához nyúlt. „Itt senki sem él. A föld túl szegényes. A tél túl kemény. És én már 20 éve vadászom ezekben a hegyekben. Még soha nem láttam ezt a nyomot.” Samuel reményt és aggodalmat érzett egyszerre. Ha valaki itt élt, talán látta Thomast. Talán tudják, mi történt vele. Ragaszkodott hozzá, hogy kövessék a nyomot, Jacob látható vonakodása ellenére. A vezető végül bólintott, de készenlétben tartotta a puskáját, és fáradt szemmel fürkészte a fák vonalát, mint egy ember, aki megtanulta bízni az ösztöneiben.
Az ösvény sűrű fenyőerdőn kanyargott, a hóval borított ágak fehér alagutat alkottak, amely minden hangot elnyomott. A csend teljes és természetellenes volt. Nem hallatszott madárcsicsergés, a szél nem susogott a fák között, még a jégtől megterhelt ágak távoli recsegése sem hallatszott. Csak a csizmáik ropogása a hóban és a lovak nehéz légzése hallatszott. Samuel orvosi képzése megtanította a részletek megfigyelésére, és valami furcsát vett észre az ösvényt szegélyező fákon. Sokukon furcsa jelek voltak, mély barázdák, amelyek szinte szándékosan vésettek a kéregbe, talán szimbólumok, bár Samuel nem ismerte fel őket.
Majdnem egy órája követték a nyomokat, amikor az erdő hirtelen egy tisztásba torkollott. Samuel látványtól elállt a lélegzete. A tisztás közepén egy nagy tanya állt, de a tanya szó nem volt elégséges a szerkezet leírására. Hatalmas volt, sötét fából épült, amely inkább elnyelte, mint visszatükrözte a fényt, meredek tetővel, amelynek célja a nehéz hó lecsúszásának megakadályozása volt, két emeletes, több, látszólag véletlenszerű irányba nyúló toldalékkal, mintha az épület sok éven át organikusan nőtt volna. Három különálló kéményből füst szállt fel, de más életjel nem volt látható. Nem voltak állatok a karámban, nem volt mozgás az ablakokban, nem hallatszott más hang, csak az elnyomó, fullasztó csend.
Ami igazán zavarta Samuelt, ami visszataszította orvosi elméjét, az a szag volt. Még a fagyos levegőben, még akkor is, amikor az orra félig elzsibbadt a hidegtől, érezte: egy édes, rothadt szag, amely Richmondban lévő jótékonysági kórházra emlékeztette, ahol a legszegényebb betegek túlzsúfolt, rosszul szellőző kórtermekben szenvedtek. A betegség szaga volt, a testek leépülésének szaga, valami alapvetően rossz szaga az emberi testben. Jacob is észrevette, arcát a szakálla alatt elsápadt. „Vissza kell mennünk” – suttogta. „Azonnal. Bármi is van ott, az nem természetes.” De Samuel látta, hogy az egyik földszinti ablakban mozog a függöny, és egy sápadt arc figyeli őket. Valaki élt ott, valaki, akinek orvosi segítségre lehet szüksége. Orvos volt. Esküt tett. Leszállt a lóról, és a kesztyűs kezében szorosan fogva orvosi táskáját, odament a házhoz. Jacob halkan káromkodott, de követte, fegyverét felemelve.
Ahogy közeledtek, Samuel láthatta, hogy a ház külsejét még több furcsa szimbólum díszítette, amelyek mélyen bevésődtek a fa falakba és ajtókeretekbe. Szavaknak tűntek, de olyan nyelven voltak írva, amely Samuel által tanult nyelveknél is régebbi volt. A betűk szögletesek és primitívek voltak, mintha ősi népek karcolták volna őket a barlangfalakra. Samuel bekopogott a nehéz faajtón. A hang furcsán visszhangzott, mintha a ház belseje többnyire üreges lenne. Hosszú pillanatig semmi sem történt.
Aztán az ajtó kissé kinyílt, és Samuel a legmegdöbbentőbb arcot látta, amit valaha látott. Egy fiatal nő volt, talán 20 éves, de az arcvonásai olyan furcsák voltak, hogy orvosi képzettsége figyelmeztető jelzéseket küldött neki. A szemei túl messze voltak egymástól, olyan szögben, ami ember koponyáján nem lehetséges. Az alsó állkapcája jelentősen kiállt, ami miatt a szája állandó grimaszba torzult, és eltorzult fogait mutatta. Az egyik füle teljesen hiányzott, csak egy kis lyuk maradt a feje oldalán. De a legrosszabb az arckifejezése volt. Örömteli mosollyal nézett rájuk, mintha az ő érkezésük lenne a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt.
„Látogatók” – mondta, hangja torz szájából vastag és elmosódott volt. „Papa nagyon örülni fog. Soha nem jönnek hozzánk látogatók. Kérem, jöjjenek be. Hideg van. Biztos fázniuk kell.” „Papa azt mondja: »A hideg az ellenség. A hideg megpróbálja megrontani a vért. Jöjjenek be, ahol meleg van.«” Szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy teljes alakjában láthassa őket. Nagyon terhes volt, hasa groteszk módon megduzzadt a foltos ruha alatt, amely egykor talán fehér volt. Samuel orvosi ösztönei harcoltak növekvő rémületével. Ez a nő sürgősen orvosi ellátásra szorult, de minden más érzéke azt súgta neki, hogy fusson, szálljon vissza a lovára, és lovagoljon, amíg ez a hely messze mögötte nem marad. Belépett. Isten segítsen neki. Belépett. Jacob követte, bár Samuel hallotta, hogy töltényt tölt a puskájába.
A ház belseje homályos volt, olajlámpák világították meg, amelyek táncoló árnyékokat vetettek a furcsa szimbólumokkal borított falakra. A szag bent sokkal rosszabb volt. Az édes rothadás keveredett mosdatlan testek, régi ételek és valami más szagával, amit Samuel nem tudott azonosítani, de ami összeszorította a gyomrát. A nő egy keskeny folyosón vezette őket, ügyetlenül, csoszogva járt. Samuel észrevette, hogy a bal lába lényegesen rövidebb volt a jobbnál, ezért minden lépésnél erősen támaszkodnia kellett.
Egy közös helyiségnek tűnő helyiségbe léptek be, és Samuelnek elakadt a lélegzete. Mindenhol emberek voltak, talán 15 vagy 20, mindannyian zsúfolódtak a helyiségben, és mindannyian az újonnan érkezők felé fordultak, és üres kíváncsiságtól zavaró intenzitásig terjedő kifejezésekkel bámulták őket. És mindegyikükön látható jelei voltak súlyos genetikai rendellenességeknek. Egy körülbelül 10 éves fiú ült a sarokban, de a feje deformált volt, túl nagy a vékony testéhez képest, és a szeme nem tudott fókuszálni. Egy idős nő hintázott egy székben, gerince olyan súlyosan S-alakú volt, hogy szinte félbehajlott. Két fiatal férfi, akik ikrek lehettek, a kandalló közelében álltak, de arcuk szinte azonos rémálom volt. Olyan súlyos szájpadhasadékuk volt, hogy az egész felső ajkuk felhasadt, felfedve az ínyüket és a deformált fogakat.
