Azt hittem, a nevem Croliane Vaucler. 20 éves voltam azon a januári éjszakán 1944-ben, valahol a megszállt Elzászban. Amikor az éjszaka közepén két fa közé kötöznek, nyolc hónapos terhesen, a hideg átvágja a bőrt, mint az üveg, és egy német katona jelenik meg előtted, kést tartva, nem gondol az üdvösségre. Azt hiszed, eljött az időd. Csukd be a szemed és várd meg a végét. De ami aznap este történt, az nem volt a vége. Ez olyasmi volt, amit a háborúnak soha nem kellett volna megengednie, valami, ami ma is kísért, hatvan évvel később—nem rémálomként, hanem az egyetlen fényként, amely átszúrta a poklot. Ha holnap meghalok anélkül, hogy elmondanám az igazságot, velem együtt fog meghalni, és a Mathis Keller név eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Lille-ben születtem egy kis kőházban, ahol anyám levendulát ültetett, apám pedig órákat javított. Abban a hitben nőttem fel, hogy a világnak rendje van, hogy az emberek tiszteletben tartják a határokat, hogy a kegyetlenségnek oka van. A háború elpusztította ezeket az illúziókat. 1943 novemberében, 20 éves koromban, terhesen és egyedül, német katonák ragadtak el az otthonomból, akik még a szemembe sem néztek. Azt mondták, hogy a hozzám hasonló nők meggyalázták a hazát; azt mondták, példát mutattam volna. Nem engedték, hogy megcsókoljam az anyámat, nem engedték, hogy elvegyek valamit. Egyszerűen belöktek egy teherautóba tíz másik nővel-a legidősebb, néhány még tizenéves, mindegyik ugyanolyan rémülettel az arcukon. A kocsiban izzadság, vizelet és kétségbeesés szaga volt. Senki sem kiabált hangosan, mert a félelem megtanított minket hallgatni. Egy Strasbourg melletti ideiglenes fogolytáborba vittek minket, egy sietve felépített épületbe, amely nem szerepelt a Wehrmacht hivatalos nyilvántartásában-egy helyre, ahová a Genfi Egyezmény szabályai soha nem érkeztek meg, mert hivatalosan ez a tábor nem létezett. Három hónapot töltöttem ott, három hónapot, aminek meg kellett volna ölnie. A hideg volt az első kínzás, egy nedves hideg, amely áthatolt a csontokon, és soha nem hagyta el. Rothadó faházakban aludtunk hő nélkül, egymásra rakva, mint a tűzifa. A hasam nőtt, a testem hervadt. Naponta egyszer ettem egy vékony burgonyalevest és fehérrépát, talán kétszer, ha maradt maradék. Az őrök úgy bántak velünk, mint a show állatokkal. Nem vertek meg gyakran, de szisztematikusan megaláztak minket. Arra kényszerítettek minket, hogy órákig üljünk a fagyott udvaron. Német himnuszokat kellett énekelnünk, amiket nem ismertünk. Nevettek, amikor megbotlottunk. Az egyik őr, egy világos szemű, szőke nő, Hilde, úgy tűnt, különös örömét lelte abban, hogy megmutatta nekem a hasát, és hangosan megkérdezte, Ki az apa-“Boche” vagy kollaboráns. Nem válaszoltam. A csend volt az egyetlen méltóság, ami megmaradt. Először imádkoztam. Imádkoztam, hogy a gyermekem élve szülessen, hogy túléljem elég ideig ahhoz, hogy lélegezzen, hogy valami vagy valaki jöjjön és kihozzon minket onnan. De teltek a hetek, és úgy tűnt, Isten túlságosan elfoglalt a nagyobb háborúkkal.
Január egyik éjszakáján a laktanya padlóján feküdtem, éreztem, hogy a gyermekem mozog bennem, amikor nehéz lépéseket hallottam odakint. Az ajtó kinyílt, és két sziluett blokkolta a homályos holdfényt. Az egyikük rám mutatott, és a számomat mondta, nem a nevem: 34.szám. Lassan felálltam, a testem nehéz, a szívem dobog. A többi nő sajnálattal és megkönnyebbüléssel nézett rám, hogy nincsenek a helyemben. Kivittek a laktanyából, a piszkos, hóval borított udvaron át a belső kapuk mellett, egy erdős területre a tábor szélén—olyan helyre, amelyet még soha nem láttam. Nem kérdeztem semmit, mert a kérdések veszélyesek voltak. Két közeli fa elé löktek. A bal csuklómat az egyikhez, a jobbomat a másikhoz kötötték, majd addig húzták a köteleket, amíg a karom teljesen ki nem nyújtódott, testem a két fa között lógott, mint egy groteszk, terhes Krisztus. A vállam fájdalma azonnali, elviselhetetlen volt. A hasam olyan volt, mint egy kő. Megpróbáltam a lábamat a földbe nyomni, de a hó mély és csúszós volt. Mély lélegzetet vettem, próbáltam nem pánikba esni. Ha pánikba esel, meghalsz. Ha kiabálsz, örülni fognak. Ne add meg nekik, amit akarnak. Ott álltam, lógtam, remegtem, miközben tompa nevetést és német nyelvű beszélgetéseket hallottam magam körül. Nem siettek, csak szórakoztak. Az egyik a lábamhoz köpött, a másik rágyújtott, és füstöt fújt felém. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam leválni a testemről, ezt a technikát az első hetekben megtanultam elképzelni, hogy valahol máshol legyek—anyám konyhájában, hallgatva apám órájának tic-tac-ját, a friss kenyér illatát. De a fájdalom nem engedte meg, visszahúzott. Nem tudom, mennyi ideig voltam ott-talán húsz perc, talán egy óra. Az idő elveszíti értelmét, amikor két fa közé függesztenek, kezeid megfagynak, és a baba beléd rúg, mintha azt kérné, hogy szálljon ki ebből a rémálomból. Az ujjaim zsibbadtak, a látásom sötétedni kezdett a széleken. Tudtam, hogy elájulok. Aztán más, tétovább lépéseket hallottam. Kinyitottam a szemem. Egy fiatal katona állt előttem, kést tartva. Nem mondott semmit, csak rám nézett. A szeme barna volt, mély, tele volt valamivel, amit nem tudtam megnevezni. Nem volt gyűlölet, nem volt vágy; volt horror. A hasamra nézett, aztán megkötött kezeimre, majd a többi katonára, akik távolról néztek, várva, hogy a műsor folytatódjon. Aztán tett egy lépést előre. Felemelte a kést. Becsuktam a szemem, vártam a pengét, de a kötél meglazulását éreztem. Elvágta a kötelet a bal csuklómon, majd a kötelet a jobbomon. A testem összeomlott a hóban. Térdre estem, kontrollálatlanul sírtam, kezeim égtek, amikor a vér újra keringni kezdett. Letérdelt mellém, és habozó franciául suttogta erős akcentussal: “kelj fel gyorsan, sétálj.”
Megértetlenül néztem rá. A testem nem reagált, az elmém sem. Felhúzott, és elkezdett vezetni-nem a táborba, nem a többi őrhöz, akik most a távolban kiabáltak, hanem oldalra, a fák közé, a fényektől és a hangoktól távol. Gyorsan mentem. Gyorsan ment, megbotlottam. A hasam nehéz volt, a lábaim remegtek, de követtem. Átmentünk egy oldalsó kerítésen, ahol rosszul javított lyuk volt. Meglökött, majd utánam jött. Hirtelen a másik oldalon voltam, az erdőben, a sötétben. Elengedett, megállt és halkabban ismételgette: “menj.”Hitetlenkedve néztem rá:” miért?”Nem válaszolt azonnal; lenézett a hasamra, majd a mögöttünk lévő fákra, majd azt suttogta, hogy most nem mehet vissza, hogy lelőnék, és hogy én sem mehetek vissza. Tehát együtt kell folytatnunk. Éreztem, hogy valami megszakad bennem-nem félelem, nem öröm, csak abszolút félreértés. Ez az ember azt az egyenruhát viselte, amely megkínzott, ez az ember egyike volt azoknak, akik megkötöztek, és most azt mondta nekem, hogy kész meghalni értem. Nem gondoltam; Már nem volt erőm gondolkodni. Elkezdtem járni. Néhány lépést követett mögötte, mintha meg akarna védeni anélkül, hogy túl közel merészelne kerülni. Az első néhány óra megpróbáltatás volt. A hó mély volt. A lábaim, rongyokba csomagolva, amelyeket a saját ingéből szakadt, minden fordulóban elsüllyedt. A hasam lehúzott; minden lélegzet fájt. Előre ment, megtisztította az utat, eltörte az ágakat az útból. Nem beszélt, ahogy én sem.egy óra múlva abbamaradt. Kivett egy kis darab szárított kenyeret a táskájából, kettétörte, és a nagyobb adagot szétterítette nekem: “egyél.”Vettem a kenyeret; a kezem annyira remegett, hogy majdnem elejtettem. nézte, ahogy eszem, aztán nagyon lassan azt mondta, hogy a neve Mathis, Mathis Keller. Lenyeltem a harapásomat, és suttogtam a nevem: Crolliane Vaucler. Bólintott, mintha ez elég lenne. Egész éjjel dél felé mentünk, mindig délre, a reményeink szerint a szabadság felé.
