Elja alig tudta kinyitni a szemhéját. A feje zúgott, mint egy forró üst, a torka kaparodott, és az egész teste fájt, mintha elütötte volna egy teherautó. A láz már harmadik napja tartott, és a tabletták szinte nem segítettek – csak rövid időre csillapították a hőt. Elnyúlt a pohár vízért, amikor hirtelen a hálószoba ajtaja kinyílt.
– Még nem keltél fel? – hangzott férje hangja élesen, minden melegség nélkül. – Két óra múlva jönnek a vendégek, és még harapnivalónk sincs. Gyerünk, kelj fel, vacsorát kell főzni. Meddig fog ez tartani? Én is beteget játszhatnék, és itt feküdhetnék, de nem – én dolgozom, te meg hercegnőnek képzeled magad.
Elja megpróbált válaszolni, de a hangja elcsuklott.
„Ne játszd már!” – intette Szergej. ”Mindig fáj valami, amikor felhalmozódnak a dolgok. Mozogj már!”
Kiment, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a falak megremegtek. Elja lassan felállt az ágyról, és a harag élesebb fájdalommal szorította a torkát, mint az átkozott betegség.
„Hogy lehet ez…”
A férje nem mutatott egy csepp együttérzést sem. Valamiért mindig úgy tűnt neki, hogy Elja csak színlel, szándékosan játszik el, hogy ne kelljen semmit sem csinálnia. A sors iróniája, hogy már régóta nem volt ilyen beteg. Általában gyorsan felépült. Általában… de most nem.
Gyengeségtől tántorgva Elia a konyhába botorkált. Két tablettát vett be egy helyett, bár tudta, hogy az káros. Úgy döntött, hogy kibír még pár órát – holnap a férje elmegy dolgozni, és végre pihenhet. Ideje lenne már talpra állni, kivenni a betegszabadságot. A pénz nem lehet felesleges, és unalmas már az ágyban feküdni. Ennek a rémálomnak egyszer véget kell érnie.
„Csak ne essek el…” – suttogta magában, miközben az asztal szélébe kapaszkodott.
Elya nem tudta, honnan szedte össze ezt a megfázást. Valószínűleg az irodai légkondicionáló miatt. A főnöke imádta a sarkvidéki hideget, és fagyasztóvá változtatta az irodáját. A kollégák megbetegedtek, de ő csak legyintett: „Öltözzetek melegebbre, én nem vetkőzhetek.”
Összeszedve minden erejét, Elja nekilátott a főzésnek. A húst gyorsan pácba tette, majd a sütőbe tette, és nekilátott a zöldségek vágásához. A hűtőben alig volt valami – a férje nem szeretett boltba járni, ő pedig már néhány napja nem hagyta el a házat.
Az idő repült, és máris csengettek az első vendégek. Szergej kinyitotta az ajtót, hangosan nevetve: „A feleségem kicsit megbetegedett, de a vacsora kész lesz – ujjlenyomatot fogtok hagyni!” Barátai viccelődtek, beszélgettek, Elja pedig az asztalhoz kapaszkodva uborkát vágott, igyekezve figyelmen kívül hagyni a sötét foltokat, amelyek a szeme előtt úsztak.
— Hű, mi ez nálunk? — hallatszott az egyik férjem barátjának hangja, aki hirtelen megjelent a konyhában. — Elia, úgy nézel ki… nem túl jól. Öltözhettél volna egy kicsit jobban. Férfiak vannak a vendégségben, jó, ha egy szép nő terít. Nehogy valami egzotikus vírust kaptál el?
„Minden rendben” – mosolygott erőltetetten Elja. »Csak egy közönséges megfázás. Hamarosan elmúlik.”
„Na ne« – horkantott a vendég, és egy darab sajtot vett a tányérjáról. ”Szergeja azt mondta, hogy szeretsz nyafogni és mindent eltúlozni.” Először nem hittem neki, de most látom, hogy igaza volt. Az én Maska még lázban is tűz. Soha nem mutatja magát előttem ilyen állapotban.
Elja megdermedt.
„Szergej… azt mondta, hogy nyafog?”
Ekkor a konyhába berontott a férje, már jócskán be van csípve.
„Miért állsz ott, mint egy oszlop?” – csapott a fenekére. ”Kész a hús? Ideje teríteni, mert van vodka, de nincs semmi nassolni való… Ez nem rendjén való.”
Ebben a pillanatban valami eltört Elia belsejében. Új szemmel nézett a férjére, mintha levetette volna a rózsaszín szemüveget, amit évek óta viselt. Korábban igazolta a durvaságát, meggyőzte magát, hogy nincs semmi baj. De most, ahelyett, hogy hagyta volna pihenni és lemondta volna a találkozót, kihasználta, hagyta, hogy a barátai kigúnyolják. Összeszorította a kezét, felemelte a szemét és ránézett Szergejre. Nem úgy, mint korábban. Másképp.
Ez az ember az, akinek odaadta a szívét?
Most már nem értette, miért szerette meg. Mikor döntött úgy, hogy vele akarja leélni az életét? Miért nem vette észre korábban a csalást?
Miért volt ilyen vak?
A férje megragadta a barátját, és elvitte a nappaliba, miközben a feleségének odavetette: „Ne turkálj ott!” Elja kivette a húst a sütőből, átrakta egy tálba, és az asztalhoz vitte. Csendben terített, kerülve a vendégek tekintetét. Kezei remegtek, szeme elhomályosult, de utolsó erejével igyekezett befejezni a vacsorát.
– Nos, értékeljük a háziasszony kulináris tehetségét? – hirdette hangosan Szergej, emelve poharát.
Az egyik barátja, egy testes, pimasz tekintetű férfi, villával beleszúrt a húsba, beleharapott, és azonnal eltorzította az arcát.
– Ez most komoly?! – undorodva eldobta a tányért. – Ezt nevezed remekműnek? Keményebb a cipőtalp! Nem is értem, hogyan lehetett így tönkretenni egy ilyen jó húsdarabot.
Szergej riadóba lendült. Arcát vörös foltok borították. Nem is kóstolta meg az ételt – a felesége mindig kiválóan főzött –, de úgy döntött, hogy támogatja barátját, hogy ne tűnjön ki a tömegből.
– Elja, miféle szemetet tálaltál nekünk?! Kutyáknak sem adnék ilyen undorító ételt! Nem csak az íze, de a kinézete is visszataszító!
Az arca dühtől elvörösödött. Nehezen lélegzett, és úgy nézett a feleségére, mintha a tekintetével akarná megsemmisíteni.
– Annyira lerobbantál, hogy még rendesen főzni sem tudsz?! – ordított, és felugrott a székről.
Elja érezte, hogy forró gombóc szorul a torkában a haragtól. Ránézett a férjére – arra, aki meg kellett volna védenie, megsajnálnia – és csak megvetést látott. Kiderült, hogy ő csak a barátait akarta védeni. Bizonyítani akarta nekik, hogy ő itt a főnök, még ha ehhez a feleségét is meg kell taposnia.
Rájött, hogy segítségre nem számíthat, és felrobbant. Hirtelen felemelte az állát, és kihívóan nézett a férjére:
– Igen, beteg vagyok, alig állok a lábamon – remegett a hangja, de határozott volt. – Te pedig egészséges, erős férfi vagy. Akkor miért, ahelyett, hogy segítenél, megalázol a barátaid előtt?
Csend lett a szobában. Szergej megdermedt, mintha először látná a feleségét. Soha nem merte ellentmondani neki mások előtt. Mi ütött belé?
– Te… ezt nekem mondod?!
– Igen – Elja lassan levette a kötényét. – És tudod, mit? Főzz te a barátaidnak, ha az én ételem olyan undorító.
A nő az ajtó felé fordult. Szergej nem engedhette, hogy elmenjen – merészelte megsérteni a vendégek előtt, megsértette a büszkeségét. Meg kellett mutatnia, ki itt a főnök.
– Hova mész?! – Felugrott és utána rohant. A hálószobában érte utol, amikor már a kilincset fogta, és olyan erősen belemart az ujjaival a csuklójába, hogy a fájdalom átjárta az egész karját.
– Engedj el! – Elja megpróbált kiszabadulni, de ő még erősebben szorította.
– Fogod fel egyáltalán, hogy milyen szégyent hozol rám?! – sziszegte, becsapva az ajtót, hogy a vendégek ne hallják. – Én tartalak, és te még vacsorát sem tudsz főzni!
– Beteg vagyok, Szergej! – Elja évek óta először kiabált vele. – Rosszul vagyok, és téged nem érdekel! A barátaid fontosabbak?
– Elég a nyafogás! – durván a ágyra lökte. – Mindig csak kifogások!
Elja hirtelen felállt, a szeme könnyektől csillogott.
– Mindig? Évek óta először vagyok beteg, és te azt mondod, hogy „mindig”? Nem vagyok a szolgád. És ha semmit sem jelentesz nekem, akkor miért vagyunk együtt?
Szergej megdermedt. Nem számított ilyenre tőle.
— Te… komolyan mondod? — hangja remegett.
Elja csendben a szekrényhez rohant, elővette a táskáját, és elkezdte beletömni a holmiját.
Szergej arcát eltorzította a düh. Nem hagyhatta, hogy elmenjen – bocsánatot kellett kérnie, könyörögnie, hogy ne haragudjon, és ne merjen kihívást intézni!
– Nélkülem tönkre fogsz menni! – sziszegte. – Se pénzed, se fedél a fejed felett! Miből fogsz élni? Nincs senkid! Még az anyád is az én oldalamra állna! Hova mész? Kinek kell ilyen, mint te?
Elja összeszedte a legszükségesebb holmiját és a papírjait. Egy pillanatra megdermedt, majd lassan felé fordult. A szemében nem volt félelem – csak jeges elszántság.
– Jobb az utcán, mint itt.
Szergej felhorkant, de hangjában először hallatszott bizonytalanság:
– Ki fog téged befogadni? Beteg, gyenge… Szerencséd, hogy egyáltalán ránéztem rád!
Úgy döntött, hogy a lány csak blöfföl, és hamarosan visszajön, ezért a szobában maradt. De ekkor becsapódott a bejárati ajtó. Szergej rohant a lépcsőházba, utolérte a liftnél, megragadta a vállánál, és durván maga felé fordította.
– Nem mész sehova! – A hangja visítóvá vált, nyál fröccsent a szájából. – Nem engedlek!
Elja megpróbált kiszabadulni, de az ujjai acélfogóként markolták meg. Ekkor kinyílt a szomszéd lakás ajtaja…
– Hé, mi történt ott?!
A szomszéd lakásból kilépett Igor, egy nemrég nyugdíjba vonult volt kommandós. Tekintete a rémült Elán és a dühös Szergejen, aki szorosan fogta a lány kezét, csúszott végig.
– Ne avatkozz bele! – sziszegte a férj, nem lazítva a szorítását.
De Igor már előrelépett.
— Engedd el! — hangja halkan, de olyan vasakaratú volt, hogy Szergej egy pillanatra megdermedt.
— Menj a francba! — megpróbálta ellökni Elját, de Igor villámgyorsan megragadta a csuklóját, és erővel szétnyitotta az ujjait.
— Mondtam, hogy engedd el.
Szergej fájdalmasan eltorzította az arcát – a szomszédja szorítása acélkemény volt.
Elja remegve felkapta a táskáját.
– Köszönöm… – suttogta, és belépett a liftbe.
Igor bólintott, és jeges pillantást vetett Szergejre:
– Ha még egyszer ilyet látok, eltöröm a kezed.
A lift ajtajai bezárultak. Elia imádkozott, hogy Szergej ne rohanjon utána. Nem akarta többé látni. Fogott egy taxit, és elment az anyjához, bár előre tudta, hogy az nem fogja megérteni.
– Minden nő tűri, te vagy a legokosabb? – Az anyja a küszöbön állt, karba tett kézzel. – A férjed etet, van otthonod – mi másra van még szükséged?
A torka annyira összeszorult, hogy Elja alig tudott lélegezni.
– Megaláz, anya. Nem bírom tovább. Hadd aludjak itt ma éjjel, holnap keresek magamnak lakást…
– Nem! Vissza fogsz menni, és bocsánatot kérsz a férjedtől. Nem foglak békíteni titeket. Szergej jó ember, és te köteles vagy értékelni őt.
Elja rájött, hogy hiába jött. Megfordult, anélkül, hogy átlépte volna a küszöböt.
– Hova mész?! – hallotta maga után.
– Oda, ahol legalább nem árulnak el.
Kiment az utcára, és elindult a park felé, ahol régen anyja veszekedései elől bújkált. Egész teste égett, a gyengeség a lábából húzta. Nem emlékezett, hogyan vesztette el az eszméletét.
Élia a kórházban tért magához, infúzióval a kezében. Mellette ült Zinaida Viktorovna, az anyósa. Kiderült, hogy az orvosok nem tudták elérni Szergejt, ezért őt hívták. A diagnózis: tüdőgyulladás, legalább két hét kórházban. Miután megtudta, hogyan bánt a fia a feleségével, Zinaida Viktorovna dühbe gurult.
– Jól tetted, hogy nem tűrted – mondta. – Majd én mindent elintézek.
Ő volt az egyetlen, aki meglátogatta Elját. A kórházból való kiengedése után pedig felajánlotta:
– Gyere hozzám. Elintézzük a válást, rendbe jössz, és akkor döntjük el, hogy lakást keresel, vagy velem maradsz. Van egy szabad szoba, miért álljon üresen?
Elja megdöbbent. A saját anyja elfordult tőle, az anyósa viszont mindennek ellenére támogatta.
A válást gyorsan intézték. Szergej járt, követelte, hogy az anyja „hozza észhez” Elját, de az csak leszidta:
– Te vesztetted el, te vagy a hibás.
Elja nem számított rá, hogy a válás után az anyósa közelebb áll majd hozzá, mint a vér szerinti rokonai. Kibérelt egy lakást, de Zinaida Viktorovna-val továbbra is kapcsolatban maradt.
„Te nyújtottál nekem segítő kezet, amikor mindenki elfordult tőlem” – mondta Elja. ”Ezt soha nem fogom elfelejteni.”
És bár nem voltak vér szerinti rokonok, a legsötétebb napokban éppen az anyósa volt mellette.
