Iván éppen lefeküdni készült, amikor Bim hirtelen aggódni kezdett. A kutya intelligens és nyugodt volt, soha nem csinált ok nélkül felhajtást. Ivan nyolc évvel ezelőtt vette fel az úton – egy kicsi, rémült kölyökkutya, akit valaki elhagyott. Valószínűleg valaki meg akart tőle szabadulni, de nem vitte végig, és sorsára hagyta. Ivan, aki maga is érezte egyszer, hogy nemkívánatosnak érzi magát, nem tudott elmenni mellette. Elvitte a kiskutyát a vadőr kunyhójába, kivitte, és idővel Bim hűséges barátja és segítője lett.
Most azonban a kutya szokatlanul viselkedett: az ajtóban prüszkölt, láthatóan sürgette a gazdáját, hogy jöjjön ki, a szemébe nézett, mintha sietne. Iván vonakodva felvette nemezcsizmáját, pehelykabátját és sapkáját, és sajnálkozva nézett a kályha melletti kényelmes kanapéra. De Bim viselkedése nem hagyott kétséget – valami az erdőben figyelmet követelt. Iván fogta a puskáját, és elindult a kutya után.
Ivan Bim után sietett, lámpásával megvilágítva az utat. A hó szikrázott a sárga fényben, varázslatos képet alkotva. Bár Ivan már régóta az erdőben élt, még mindig képes volt megcsodálni annak szépségét. Hirtelen egy fénysugár egy apró alakot ragadott ki a sötétségből. A csendes téli erdő hátterében furcsán és természetellenesen nézett ki.
Bim már körözött körülötte, csóválta a farkát és szimatolt. Most már világos volt, miért rángatta ki a kutya a gazdáját a melegből. Egy három-négy év körüli kislány volt, élénk rózsaszín pehelykabátban, nagy pomponos kalapban és gyöngyös filccsizmában. A ruha drága volt, de ebben a fagyban nem sokáig bírta volna. Iván gondolkodás nélkül levette a kabátját, betakarta a gyereket, és dörzsölni kezdte sápadt arcát, amelyen már látszottak a fagyási sérülések jelei.
– Siess, siess
Iván megpróbált beszélni hozzá, de a lány nem válaszolt. Nagy kék szemei egyfajta távolságtartó nyugalommal nézték őt és a körülötte lévő erdőt. Nem sírt, nem fejezte ki félelmét vagy örömét, mintha csak egy baba lenne. Iván, bár keveset értett a gyerekekhez, érezte, hogy valami baj van vele. Eszébe jutott, hogy egy barátja egy hasonló korú unokával érkezett hozzá – a fiú csevegett, kérdezősködött, minden érdekelte körülötte. Ez a lány más volt.
– Mi a neved, kicsim? – Iván újra megkérdezte, a lány szemébe nézve. – Hogy kerültél az erdőbe?
