Dimka
– Dim, Dim, kelj fel, Mása megint sír!
Dima érezte, hogy a kis Sáska a pólója ujjánál fogva dörzsöli, de nem volt ereje kinyitni a szemét. Annyira aludni akart, hogy legszívesebben ráordított volna a bátyjára, aztán a párna alá dugta volna a fejét, és újra belebukott volna a meleg sötétségbe. És jobb is lenne, ha nem lenne álom, mert ma is apámmal álmodtam, aki leült mellém a nagymamám házának tornácán, megsimogatta a fejemet, és kérdezte:
– Hogy vagy, fiam? Nehéz időszakon mész keresztül? Sajnálom, hogy így van… Nem akartam… Mása megint sír… Te, ez…
Dimka felriadt félálmából, és majdnem leesett az ágyról. Mása úgy ordított, hogy most már ő is felébredt. Szása leült az ágyára, és nézte, ahogy idősebb testvére kibújik a takaró alól.
– Mióta üvöltözik már? – Dima az öklével végigsimította hosszú, vágatlan haját, és odament a húga ágyához. – Te vagy az én torokhangom! Miért kiabálsz így, he? Anya nincs itthon. Korán van még. Reggelig nem jön ide. Gyere ide!
Mása már majdnem vörösbarna volt a sikoltozástól. Dima ügyesen kihúzta a húgát a kiságyból, biccentett Szása felé, aki már tiszta pelenkát vitt, és magához szorította a babát.
– Ó, én illatos te! Ez az! Nem véletlenül kiabálsz! De azért halkabban is tudsz! Még nem hallotta meg az összes szomszéd? Most már mindent megteszek, légy türelmes egy kicsit.
A lány az ismerős hang hallatán és tényleg kicsit elcsendesedett, és pár perc múlva már vidáman szagolgatta a keveréket az üvegből, amit a bátyja készített.
– Falánk! – Dima olyan megszokott mozdulattal érintette meg a baba homlokát az ajkával, hogy nem kellett találgatni – nem ez volt az első alkalom, és nem volt szüksége lázmérőre ahhoz, hogy megtudja, láza van-e a húgának. – Nem tudtad megvárni anyát? Azért helyesen cselekedett. Fáradtan jön be, és már itt is vagyunk. Gyere, fejezd be az evést, és aludjunk, amíg még van időnk. Szanek – Dima a bátyjára nézett, és elmosolyodott. – Ez az, akinek igaza van! Már alszik is! Nem úgy, mint te meg én, mi, Mása?
A féléves Mása még egyszer álmosan felnevetett, és kiengedte a szájából a bábut. Dima óvatosan, nehogy újra felsikítson, a vállára vette a húgát, és a hátát simogatva sétálni kezdett a szobában.
– Jaj, de szép volt! Most már mehetünk aludni! – Dima óvatosan letette a húgát, és az órára nézett.
Lefeküdjön, vagy ne feküdjön le? Még volt egy óra és egy kis idő a kelésig, de biológiából hármas, fizikából pedig kettes volt. Ez persze a saját hibája volt; figyelnie kellett volna arra, amit a fizikus mond, ahelyett, hogy Valerkával tengeri csatát játszik. Hülyeség volt. De most már mindenképpen meg kellene kérdeznie tőle. Szóval,- Dimitri! Ez teljesen szükségtelen! Mindig elkésel! Még egyszer, és mehetsz az igazgatói irodába!
Mintha meg lehetne neki magyarázni, hogy nem a saját szeszélye miatt késik, hanem azért, mert az anyukája néha késik a munkahelyén. És akkor Dimkának ott kell maradnia Mása mellett, majd rohanni, hogy elvigye Szását az óvodába. Lehet a gyerekeket egyedül hagyni otthon? Csak erről nem beszélhetünk. Különben anya bajba kerül. Mit lehet tenni, ha ez így van? Ha apa élne, nem lenne semmi baj. Anya otthon maradt volna, mint ahogy Dimkával és Szaszával is tette. És nem kellett volna dolgoznia, így nem rúgták volna ki őket a lakásból, amit a szülők béreltek, mióta a nagymama kirúgta őket a házból.
Dimka nem akart a nagyanyjára gondolni. Nem tudta, mi indította el a botrányokat az anyjával, de sejthette. A nagymama mindig kiabált, és nem habozott a kifejezésekkel. A virrasztás után odament hozzájuk, és miután megvárta, amíg az anya kiküldi a gyerekeket a szobából, szemrehányásokkal támadt rá.
– Ez mind a te hibád! Egy egész fészekaljat szültél, mint egy nyúl, és ő mit tehetett volna? Neki kellett keményen dolgoznia! Úgyhogy megdolgozta a fenekét! Miféle szív bírja ezt elviselni, he? Téged kérdeztelek? Neked nincs lelkiismereted! A te hibád, hogy a fiam elment! Te vagy az oka, hogy a fiam meghalt!
Dimka akkor nem bírta elviselni. Kiugrott a szobából, és nem törődve síró anyjával, aki megpróbálta megállítani, felugrott a nagyanyjához.
– Ne merészeld ezt mondani! Te nem tudsz te semmit! És ne bántsd anyát! Apa szeretett minket! Megértetted? És Mása…Dima még mindig emlékezett a nagyanyja kemény pillantására. Ahogy többször kinyitotta és becsukta a száját, és azon gondolkodott, mit is mondjon. Aztán azt mondta:
–
– Nincs más, aki kiállna anyu mellett. És nem hagyom, hogy bárki bántsa, érted?
Ezt mondta, és nem vette észre azonnal, hogy a nagyanyja hová néz. A feje fölött Dimka anyját nézte. Furcsán nézett, mintha még szomorú is lenne. Aztán megrázta a fejét, és elment, hogy többé ne jelenjen meg náluk. Dimka néha látta őt a városban, de úgy tett, mintha nem ismerné. És minden alkalommal megállt, amikor meglátta, és sokáig nézett utána, anélkül, hogy megpróbálta volna megszólítani. Dimka nem állt szóba vele. Attól félt, hogy nem jön el olyan időpontban, amikor ő nem lesz otthon, mert rájött, hogy az anyjának nincs szüksége felesleges idegekre. Mását az apja halála óta nem tudta etetni – a teje elfogyott. És ha továbbra is folyton sír, az rossz lesz. Rájött, mi történik, ha valaki panaszkodik a családjára.
Rossz lesz, az biztos! Pont úgy, mint Polinkával a 43-as lakásból. Az anyja erősen iszik. És eleinte minden megbízás hozzájuk ment, mert a szomszédok panaszkodtak. Aztán Polinát elvitték egy árvaházba. Dimka valahogy odalopakodott a fiúkkal. A kerítés ott gyenge, és van néhány lyuk, amin könnyen át lehet mászni. Elbújtak a bokrok között, és sokáig vártak, amíg Polina elment sétálni a többiekkel.
Dimka
