Minden este, amikor hazaérek a munkából, megfőzöm a férjemnek a vacsorát, leülök az asztalhoz, és várom őt. Bejön, megkérdezem, hogyan telt a napja, és ő mindent elmond.
Amikor befejezte az evést, feláll az asztaltól, a lábával hátralöki a székét, megtörli magát egy konyharuhával, odamegy, leborul a tévé elé, és teljes hangerővel elkezdi bekapcsolni és váltogatni az összes csatornát, miközben hangosan kommentál mindent, amit lát. Ezzel egy időben én takarítok, elmosogatok, előkészítem a félkész termékeket másnapra, és leülök az asztalhoz, hogy kitaláljak valami új elfoglaltságot, hogy ne kelljen látnom és hallanom a férjemet.
Undorodom tőle. Elfoglalom magam, hogy ne találkozzam vele a házban, mielőtt elalszik. Még akkor is én magam fekszem le, az én oldalamon ülve. Ha nincs szerencsém, és a férjem romantikus hangulatban van, akkor egyszerűen kikapcsolom az agyamat, és megpróbálok elvonatkoztatni a valóságtól.
De hat hónappal ezelőtt szerettem a férjemet… Aznap egy hét távollét után hazajött. Úgy döntöttem, hogy meglepem: vettem egy aranyos virágcsokrot, és elmentem a vasútállomásra, hogy találkozzam vele.
Már elképzeltem, hogyan fogom megölelni, együtt megyünk haza, és minden olyan lesz, mint régen, de úgy, ahogy eddig még soha… Rohantam a férjem elé, de egy másik nő megelőzött, és a férfi karjaiba vetette magát, amelyek csak neki voltak kitárva. Természetesen nem vettek észre, és a férjem aznap nagyon későn ért haza.
Azóta úgy élek, hogy minden érzésem és érzésem ki van kapcsolva. A barátom szerint ennek így kell lennie, azt mondják, minden férfi rágódik a hűtlenségen. Én meg tűröm… miért is teszem – a gyerekeim miatt. Nem tudom, hogy tudok-e még három évig így élni, de a gyerekeink miatt, akik még iskolába járnak, muszáj megtennem
