1941.
A német megszállás kezdete egy Poltava környéki kisvárosban.
A parancsnokság beköltözött a volt járási pártbizottság épületébe.
Egy kis forradalom előtti kétszintes kúria.
Német tisztek, egy szakasz őrség és helyi szolgák sürgölődnek a folyosókon.
Csattognak az írógépek, csörögnek a telefonok, a német rendtartás beindul.
Az egyik irodában egy tizenkét éves kislányt visznek be tárgyalásra.
Az utcán fogták el, gyaníthatóan zsidó.
Szerencsétlenségére valóban zsidó volt.
A szülei már egy hónapja várták lányukat a mennyországban, és most Adocska ideje jött el.
Egy hónapig bolyongott a városban, ott lakott, ahol csak tudott.
Senki sem merte befogadni a veszélyes lányt.
A szobában két tiszt dolgozott két íróasztalnál.
Az egyik elszakadt az iratoktól, váltott néhány szót a konviktussal, Adára nézett, és azt mondta:
– “Я! Das Judische Schwein!” – és visszament a papírjaihoz.
A szovjet úttörő nem értett németül, de tudta, mit jelent a “Judische”, és hogy mi vár rá.
Hirtelen kétségbeesetten az ajtóhoz rohant, és kirohant a folyosóra. A jelenlévők nem siettek a szökevény után, hanem barátságosan nevettek, mert az épületben egyetlen ablak sem volt rács nélkül, és lent a kijáratnál éjjel-nappal őrség volt, és csak német. Nem volt hová menekülni, csak beugrani egy másik irodába…
Mire lenne az jó? De a halálfélelemnek nincs logikája.
Ada kirohant a folyosóról az emeletre, és berohant az első nyitott ajtón.
A németek örültek az új szórakozásnak, és nem sietve, szisztematikusan, mint az embert kereső idegenek, szobáról szobára járták körbe a helyiségeket:
– “Tefoschka. Aú! ”
“Kit eszel? ”
“Com, das klein yudische schwein…”
“Ow! Téged keresünk!”
Az idegenek mindkét emeleten végigjárták az összes szobát, aztán újra, aztán újra… Már nem szórakoztak. A zsidónő sehol sem volt. Néhány órás keresés után rájöttek, hogy a lánynak sikerült a fejét a vécé rácsai közé dugnia, és megszökött. És milyen kis feje van azoknak a sunyi zsidó gyerekeknek… Azonnal hívtak egy “őrnagyot” a helyiek közül, aki egy újabb karzatot erősített a vécé rácsára.
A parancsnoki irodában leszállt az éj. A tisztek hazamentek, a sötét kastély kihalt volt, csak a bejáratnál álló őrök hangja hallatszott alig.
Ada reggel óta az ősi kandallóban feküdt, de még mindig félt levegőt venni. A kandalló feketeségben tátongott a kereskedőház legnagyobb szobájában. A szovjet rendszerben nem tisztelték meg a polgárságot, spóroltak a tűzifával, téglával tüzelték a kandalló kéményét, de olyan sikeresen, hogy odabent másfél méteres magasságban téglapadló állt. Körülbelül negyven centiméter széles, úgyhogy itt egyelőre várakozhattunk. Egyelőre.
Azon az éjszakán a lány nem hagyta el a menedéket.
Eljött a reggel, a parancsnoki irodában ropogott a munka, és persze mindenki megfeledkezett a tegnap elszökött zsidó lányról.
Csak a második éjszaka döntött úgy Ada, hogy elhagyja a lyukat. Csendben, mint egy szellem, belopózott a vécébe, amely nélkül mindjárt elájult. Mohón ivott vizet, majd visszatért “saját” szobájába, szaglással talált egy elrejtett kekszet valaki íróasztalában, és lefeküdt a következő éjszakáig.
Így Ada éjszakáról éjszakára bővítette életének körét. Még a földszintre is feljutott, bemászott a szekrénybe, ahol mindig tudott egy darab kenyeret szerezni anélkül, hogy a tiszteket elrontotta volna. Rájött, hogy ha akár csak egy szelet disznózsír is hiányzik, gyanút fognak, és kutyával átkutatják az épületet. Az pedig a halált jelentené. De eközben Ada maga is vad kutyává változott, vagy inkább vadászott egérré, akinek hatalmas, nem egér teste volt, és etetni kellett. Minden érzéke felfokozódott. A lány még azt is hallotta, hogy hány lény van az első emeleten, és hány a földszinten. A kandallóban fekve érezte a falak rezgését az épületbe behatoló idegenektől. Napközben nem aludt, félt, hogy álmában megmozdul.
A lány ismerte a parancsnoki iroda összes katonáját és tisztjét, bár még sosem látta őket. Felismerte őket a hangjukról, a járásukról és a szagukról. Hamarosan hozzászokott, hogy a mosdóban mosakodjon és mosakodjon. A legrosszabb napi megpróbáltatás a vécékagyló lehúzása volt. Idővel Adát már nem lehetett meglepni. Belső órája alapján tudta, mikor jönnek reggel a fűtők és a konyhai dolgozók, és az őrök, akik éjszaka járták az emeleteket, csak makrancos elefántoknak tűntek számára.
Az ember mindent megszokott.
Ada szellem lett, akiről még csak pletykák sem voltak…
A lány először intuitíve, majd, és szavakkal kezdte megérteni a német beszédet.
Az élet ment tovább.
Végül is, a minden másodpercben bekövetkező halálos lebukás veszélye ellenére, ez még mindig az élet volt.
Hogy ne őrüljön meg, mentálisan beszélt a szüleivel és “ismerős” német tisztekkel.
Egy éjszaka, amikor a kislány szokás szerint a vécére lopakodott, villámcsapás érte. A mosdókagylón egy szelet kenyér és egy apró darab szappan volt.
Ez nem tiszti vécé volt, és mindenki hozta a saját szappanját, persze elfelejthették volna, de honnan került oda a kenyér!…?
VALAKI TUDOTT RÓLA!
Ada nem nyúlt ahhoz a vagyonhoz. Hirtelen csapda…
Másnap este megint megtörtént.
Hát, bármi történjék is, én elvittem. Elvégre a németek pedáns emberek.
Ha gyanút fognának, nem szappannal csalnák ki, hanem juhászkutyákkal.
Egy hét múlva a lány rájött, hogy a jó tündér a takarítónő, Zina néni. Akár a kis vizes lábnyomokból, akár máshogy, de Zina néni sejtett a “szellemről”. Ada élete kezdett királyi lenni: naponta egy egész szelet kenyér, néha még kockacukorral is.
Egy szép reggel a parancsnoki irodában elhallgatott a német beszéd.
Minden egészen megszokhatatlanul ment.
A ház tele volt új szagokkal és hangokkal. Az ismeretlen emberek csak oroszul beszéltek. Ada három napig ült a kandallóban és hallgatta, amíg elhatározta, hogy kimegy a mieinkhez.
1943-ban volt.
———–
A tizennégy éves zsidó lányt, Adát először egy poltavai árvaházba, majd 44-ben egy lvovi internátusba küldték.
Ebben a városban élte le egész életét.
Adának nem született gyermeke, a tűzhelyben aláaknázott nő egészségének bosszúja.
Mióta az eszemet tudom, ismertem Ada nénit. Házról házra éltünk. A szüleim gyakran hagytak nála, amikor moziba mentek.
Tőle hallottam, hogy
