PAPÍRALAP
Toha, kelj fel, el kell tűnnünk innen.
– Toha, menjünk ki innen! Mi élünk, senki sem nyúlhat hozzánk. Mondd csak, hoztál valami ennivalót?
– Toha, hoztam ételt, segítettem az egyiknek a kirakodásban. Ezt mondta – fagyos lesz. Jön az anticiklon. Mínusz 30 fokot ígérnek.
– Tüzet rakunk. Ez az első alkalom?
– Hol találsz ennyi fát? Meg fogunk fagyni.
Anton előbújt egy halom régi ruha alól. Ő és a társa régi takarókat, kockás plédeket gyűjtöttek – mindent, amivel be tudtak takarózni. Szereztek farostlemezt és rétegelt lemezt. Csináltunk egy kunyhót, hogy legyen hol meghúznunk magunkat éjszakára. A fagyok még mindig nem voltak súlyosak, és két hajléktalan ember elég sikeresen túlélte. Persze nem szállodában, de azért biztosan. Nem kell minden éjjel szállást keresni.
– És hova menjünk? – Kérdezte Anton.
– Van egy hely! Ott, azokban a házakban – és a haver a kilencemeletes épületekre mutatott.
– A bejárathoz? – Az éjszaka közepén kidobnák őket – ellenkezett Anton.- A padlás nyitva van. Ha bejutunk a bejárathoz, pár napig a padláson maradhatunk – melegebb van, mint kint. Élelmet is vihetünk magunkkal, egyáltalán nem kell kimennünk. Csak vizet kell vinnünk.
Anton elgondolkodott. Egy ilyen fagyot az ő “villájukban” tényleg nem tudnának túlélni.
– Na, menjünk, még el kell jutnunk a bejárathoz.
Fogtak néhány üres vizes palackot, és elindultak a nagy házak felé.
Mindkét csöves már jó ideje az utcán volt. Anton nem tudta, hogy került ebbe a helyzetbe a társa. Nem kérdezte, és maga a férfi sem mondta.
Anton maga is a volt feleségére hagyta a lakást. Volt némi megtakarítása, arra gondolt, hogy vesz egy szobát egy társasházban. De egy este belefutott egy részeg társaságba, akik éppen mulatoztak. A kórházban ébredt. Először arra sem emlékezett, hogy ki ő. Aztán eszébe jutott a neve, Anton. És ennyi volt. Emlékezetének néhány darabkája felvillant. A kórházból az utcára ment. Eleinte újra és újra bajba került. Aztán alkalmazkodtam. Találkoztam Vovan-nal. Együtt könnyebbé váltak a dolgok.
Közeledtek az egyik házhoz.
– A végbejárat – mondta Vovan.
Egy vasajtó volt, kaputelefonnal. Tulajdonképpen elég könnyű volt bejutni. A lakók gyakran nem kérdeztek, csak megnyomták a gombokat, és az ajtó kinyílt. De ezúttal nem volt szerencséjük. Vagy nem válaszolt nekik senki, vagy kérdezősködni kezdtek – ki kihez jött… és az ajtó zárva maradt.
Kezdett eléggé kihűlni. Anton azt javasolta, hogy próbálkozzanak egy másik bejáraton, de Vovan kifogásolta, hogy a padlás esetleg zárva van, és akkor néhány napig nem maradhatnak. Legfeljebb egy éjszakát.
Végül szerencsések voltak. Egy autó hajtott a ház elé, egy nő kiszállt belőle, kinyitotta az ajtót, és elkezdett dolgokat behordani a bejáratba. Antonnak sikerült egy jégdarabot belöknie, és az ajtó szorosan becsukódott.
Miután vártak pár percet, amíg a nő felmegy az emeletre, bementek, és gyorsan feljutottak a padlásra. Az ajtó valóban résnyire nyitva volt.
Óvatosan felmentek a liftplatformra, és beléptek a padlásra.
– Csak csendben, ne toporogjanak túl erősen, mert még meghallják őket a lakásokban. Óvatosan bekúsztak egy sarokba, ahol melegebb volt.
A cimborák fáradtan leültek.
– Nézd – fagyott meg a víz, amíg ott álltak – mondta Vovan.
Egy ismerős kioszk csapjából vizet kaptak, ahol néha segítettek a kirakodásban.
– Élünk – mondta Anton megkönnyebbülten -, de meddig tart a fagy? Nem mondták meg nektek?
– Igen, azt hiszem, körülbelül egy hétig.
Anton kétkedve nézte a készleteket.
– Egy hétre sem lesz elég.
– Majd túléljük, majd meglátjuk. Amíg van élelmünk, addig minden rendben.
Ettek. A padláson melegebb volt, mint kint és a sátrukban.
– Aludjunk – javasolta Vovan.
– Igen – felelte Anton -, aki alszik, az vacsorázik.
– Ki mondta ezt?- D’Artagnan mondta – sóhajtott fel Anton.
Már éppen elaludtak volna, amikor zajt hallottak a bejárat felől.
– A francba – borzongott meg Anton -, hiába az egész…
– Nem láthattak meg minket – mondta halkan a pajtás -, hát, kiabálnak az emberek. Nem nagy ügy.
– Már megint elhoztad azt a bolhaharapást! – kiáltotta a férfi, – Vigyétek ki innen, most azonnal! Ha még egyszer visszahozod, kidobom az erkélyről. Te kibaszott megmentő!!!
Ekkor egy női hang hallatszott, de nem lehetett hallani, mit mond a nő.
A hajléktalanok csendben ültek. Hamarosan a bejáratnál elhallgatott a sikoltozás. Az ajtó hangosan becsapódott.
– Eltűnt – döntött Anton. – Menjünk aludni.
***
Elaludtak. Egy idő után Anton érezte, hogy valaki az oldalához támaszkodik. Kinyitotta a szemét, és két izzó szemet látott maga mellett. Anton összerezzent, majd halkan felnevetett – egy macska.
– Megijesztettél, haver – suttogta az idegennek. A macska halkan nyávogott. – Te vagy az, akit nemrég kirúgtak? Szóval te is egy csavargó vagy. Gyere, feküdj le, melletted melegebb van, jól döntöttél.
Az éjszaka békésen telt el. Reggel már ettek. Vovan elégedetlenül nézte, ahogy Anton a macskát eteti egy olcsó kolbásszal.
– Mi mást, etetni mindenféle embereket! – felháborodott.
– Ő is egy csavargó – felelte Anton, mivel a férfi tegnap kirúgta. Segíteni kell a saját emberein.
Vovan mormogott valamit, de nem tiltakozott tovább.
A napot a padláson töltötték, időnként felálltak és felmelegedtek. Egyszer Anton kinézett a tetőre – ott csak úgy csengett a levegő a fagyban. Becsukta az ajtót. A kezét a páraelszívó felett melegítette. Valami finom, otthonos, szinte teljesen elfeledett illata volt.
Estefelé megint ott ólálkodtak a sarokban.
