Hogy bosszantsa az anyját!
Petyunya egész tudatos életében az anyja kedvence volt.
Ez már csak így van!
Az apja kamionos volt, ritkán volt otthon. Aztán kiderült, hogy van egy másik családja is, valamelyik városban. És amikor Petyun hároméves volt, az apja egy másik család javára döntött.
És mi van az anyukával? Anya epekedett apu után, minden szeretetét a fiára zúdította, leporolta, játékokat vett neki, és finomságokkal kényeztette. Az apja bőkezűen és hűségesen fizette a tartásdíjat.
Általában a fiú gyermekkorától fogva nem ismerte a szükséget, és anyja gondozása alatt, határozott apai kéz nélkül szeszélyes kamasz lett belőle, követelőző és lusta. De még mindig végtelenül szerette az anyja.
Az iskolában Petyunyának nem voltak különösebb problémái – lustasága ellenére meglepően jól tanult. Osztálytársai jól bántak vele, mert Petyunya mindig rendelkezett pénzzel, és nagylelkű volt az élvezetekkel.
Anya gyakorlatilag minden kívánságát teljesítette – egy új telefon? Igen, kérem! Zsebpénz? Hát persze, fiam! Persze, pénz nélkül az ember felnő….
“Férfi” pontosan tizenkét éves volt, amikor anya… szerelmes lett!
Nem, semmi sem változott.
Még mindig elkényeztette Petyunyát, elhalmozta ajándékokkal, pénzzel és finomságokkal. De érezte az elkényeztetett zsigereiben, hogy az anyja már nem szereti őt olyan feltétel nélkül…..
Szeretetének egy része folyékony anyaggá változott, és kiszivárgott a meghitt világukból. Csak kettejükhöz tartozott.
Petőfi zsigere nem csalódott – anyának volt egy udvarlója!
És kivirult. Öltözködni kezdett, kifestette az ajkait, és még egy puccos parfümöt is vett magának.
És egy szombat este megjelent a lakásukban.
Együtt érkeztek, egy ostobán mosolygó mamával, aki egy csokor fehér rózsát szorongatott sovány kezében.
Biztosan nem volt olyan magas, mint az apja… Sokkal alacsonyabb volt, keskenyebb vállú, és egészen fényes és rozzant, a hányingerig! Egy élénk színű doboz volt a kezében, amit átnyújtott Petyunyának.
A dobozban egy iPhone volt, a legújabb modell.
Petyunya kellemesen meglepődött, és az első pillanatban még zihált is, nem tudta visszafogni a csodálatát.
De amikor meglátta, hogy Ő megcsókolja anyu arcát, Petyunya elvesztette minden érdeklődését az ajándék iránt, és süket gyűlöletet érzett!
Anyu valami csengő, idegen nevetéssel nevetett, megvonta a vállát, és kacéran megigazította a ruhája szegélyét.
Erre a vállára tette a kezét, és tisztára borotvált arcát az arcához nyomta……
Petyunya nem bírta tovább nézni ezt a gyalázatot. Hangosan felöltözött, és elhagyta a lakást.
Anya megpróbálta megállítani, megkérdezte, hová megy éjszaka. De a fiú tovább simogatta a vállát, és megállította, mondván, hogy ő már nagyfiú, engedje el.
Ettől még dühösebb lett.
Mi jutott eszébe, hogy az anyja elhagyja a barátját?
Odakint hideg és esős idő volt. Ilyen időben, ahogy mondani szokták, egy kutya jó gazdája… És anya? Miért áll már tíz perce az udvaron, és még mindig nem ugrott ki érte?
Ó, ezzel a… ő maradt!
Petyunya pedig ment, amerre ment, élvezte a hideg esőfolyamokat, abban a reményben, hogy komolyan megbetegszik és meghal. És anyu sírni fog.
Amikor az esőben való séta igazi kihívássá vált, a fiú rájött, hogy Ő nyerte meg a csatát. Az anya vele maradt ahelyett, hogy futott volna, hogy megmentse szeretett fiát az időjárástól.
Petyunya sírt a tehetetlenségtől, és elővette a mobiltelefonját.
“Megmondom neki, hogy elütött egy autó… Hadd fusson és keressen meg!”.
Ő volt a telefon másik végén!
– Halló! Ki az?
A hang vidám és boldog volt. A háttérben zene szólt, és egy anya nevetése. Még csak nem is emlékeztek rá!
– Mondd meg nekik, hogy a… ööö… haverod fiát elütötte egy autó! Az úton fekszik, hívják a mentőket!
Petyunya ezt motyogta, és elájult.
Az eső egyre erősebb lett. Még hidegebb lett. A fiú rájött, hogy nem sokáig bírja, és nincs hová mennie.
A mobiltelefon halkan csörgött, de a fiú elvből nem vette fel. Látta, hogy az anyja hívja. De vissza akart vágni neki, amiért nélküle is boldog volt! Ezért kikapcsolta a telefont.
Egy kis céltalan séta után hazafelé bolyongott.
Miért? Mindent el fog nekik mondani!
Az anyja öregségét! П
