AZ ÉLET KEMÉNY PRÓZÁJA.
– Ha Nyikolaj nem lett volna, a lányod már nem élne!…
Munkából hazatérve észrevettem, hogy az emeletünkön a lift melletti lépcsőfeljárón valami furcsa típus van. A hátsó lépcsőház ajtaja mellett ült a földön. Először azt hittem, hogy egy drogos. A mákfüggők gyakran látogatják az első emeleten lakó családot. A fickó harminc év körülinek tűnt. Egészen tisztességesen volt öltözve: bőrdzseki, jó farmer, sportcipő.
“Vajon honnan van ezeknek a barmoknak pénzük a “drogra”? Talán lopják?” – Gondoltam ingerülten, és sietve elrohantam a földön ülő idegen mellett. Miközben én kétségbeesetten kotorásztam a táskámban a kulcsok után kutatva, a férfinak sikerült felállnia, és a sarok mögül kinézve rekedten kérdezett:
– Hölgyem, vesz nekem egy cigarettát? – Én nem dohányzom! – Pánikszerűen megnyomva a csengőgombot, motyogtam. Olja kinyitotta az ajtót. Eltolva a lányomat az útból, berohantam a lakásba, és csattanva becsaptam az ajtót.
– Anya, mit csinálsz? – lepődött meg a lányom. – Mit csinálsz te itt! Kinyitod az ajtót anélkül, hogy megkérdeznéd, ki van az ajtóban!- Tehát nem vagyok egyedül. Apa itthon van.
Dühösen megráztam a kezem:
– Akkor apa nyissa ki az ajtót! Nem tudom, ki lehet az!
– Hé, mi ez a zaj? – Kérdezte gúnyosan a férjem, amikor kijött a szobából.
– Mindenki a kanapén fekve?! -kérdeztem fanyar mosollyal,
– Hát igen… – vallotta be egyszerűen Valerka. – Miért, te nem tudsz?
-Dehogynem. De nem akkor, amikor a feleségedet a saját lakásod előtt rabolják ki! – Dühösen – sziszegtem.
-Kirabolták! – Valerka szeme kitágult. – Ki?
– Ki-ki ! ingerülten intettem a kezemmel a bejárati ajtó irányába – Csak hogy a bejáratban egy férfi hozzám tapadt a bejáratban, majdnem meghaltam a félelemtől!
– Majd én elintézem – Valera az ingét lehúzva az ajtó felé indult, de én határozottan elálltam az útját:
– Ne merészeld! Mi van, ha drogfüggő? Nem akarom, hogy az a szörnyszülött bármit is tegyen veled! Jobb, ha hívom a rendőrséget.
– Várj… Ez a fickó megtámadott téged vagy sem?
– Nem. Nem fenyegetett meg közvetlenül – sóhajtottam. – De kért egy cigarettát.
– Igen, ez egy förtelmes bűncselekmény.
– Ne nevess – mondtam dühösen. – Majdnem minden rablás így kezdődik!
– Ne találd ki – kuncogott a férjem. – Én is lövök néha cigarettát a járókelőktől, de nem vagyok rabló. Különben is, hülyeség a rendőrséget hívni.
Mi van, ha csak az egyik szomszédunkra vár?- Isten tudja – vonogattam bizonytalanul a vállamat. – Oké, akkor várunk reggelig.
Reggel nem volt senki a liftnél. Megnyugodtunk. Hat órakor azonban Olja odasietett hozzám a munkahelyemen:
– Anya, megint valami bácsi ült a liftben. Megijedtem…
– Hívni kellett volna a rendőrséget! – Dühös lettem.
– Legalább a papírjait ellenőrizték volna. Lehet, hogy körözik… Téged molesztált?!
– Üdvözölt engem!
– Ó, Istenem! Ez a bűnöző egy gyereket piszkál! –
Megragadtam a mobilomat. – Fel kell hívnom apámat, hogy jöjjön értünk…
Valera negyedórával később érkezett meg. Komornak tűnt. Én is gyávának tartottam a szívét, ezért azt javasoltam, hogy ugorjunk be a rendőrségre, és vegyük fel az egyik rendőrt.
– Majd én magam elintézem – mondta Valera. – Különben is, a férfi már elmenekülhetett volna…
A férj tévedett. A gyanús férfi nem futott el.
Amikor kiszálltunk a liftből, a földön ült, és egy kolbászos zsemlét rágcsált. A lábánál egy üveg sör állt.
– Vacsorázott? – Köhögve kérdezte Valera.
A férfi abbahagyta a rágást, és zavartan elmosolyodott:
– Igen. Olyasmi…
– És miért pont itt? – Valera körbejárt
a a lift melletti területet.- Nincs máshol…
– Hogy érted, hogy nincs máshol? – Felháborodtam. – Te egy csöves vagy?
– Mondhatni – torzult el a fickó arca mártír grimaszba.
– Pontosabban a körülmények áldozata… .
– Ha nem távozik azonnal a bejáratunkból, hívjuk a rendőrséget. Értem!
– Nem kell a rendőrség – kérdezte a hajléktalan. – Nem tart sokáig. Tudja, nincs senkim ebben a városban, de valahogy meg kell élnem
Van egy rakodómunkám a környéken.
Amint eleget keresek ahhoz, hogy albérletet bérelhessek, elmegyek.
– Minket nem érdekelnek a problémáid! – Kiabáltam. – Ez nem egy szálloda, érted?!
– Ne kiabálj – rántott meg Valera az ingujjamon. – Talán tényleg nincs hová mennie.
– Mit érdekel engem? -horkantam fel. – És különben is, miért véded őt? Normális emberek nem lógnak a negyedekben. Ha kitakarítja a lakást, akkor nem fogsz így énekelni!
A hajléktalan bámult:
– Nem vagyok tolvaj, mi vagy te… Szeretnéd látni az útlevelemet? – A férfi a kabátja zsebében matatott.
– Nem szükséges – állította meg Valera -, szerintem igazat mond…
Kézen fogva a férjem a lakás felé rángatott. Otthon heves vitába keveredtünk, de Valerának és a lányának sikerült meggyőznie, hogy ne dobjam ki a férfit az utcára. Szívemet összeszorítva beleegyeztem. Másnap azonban újabb meglepetés ért bennünket – hajléktalanunk egy kutyát hozott magával.
– Anya, Kolja bácsi azt mondta, Zsulka vele fog lakni – jelentette örömmel este a lánya. – Kolja bácsi kedves, elvitte Zsulkát a többi kutyától. Láttad a sebét?
– Hagyj békén – morogtam.
– Nincs mit tennem.
