A puszta véletlen folytán szörnyű meglepetés bukkant fel. A legkisebb négyéves húgomnak, Ljuska, köldöksérve volt. Az orvosok azt mondták, hogy ne késlekedjünk. Minél hamarabb megoperálják, annál jobb. Ljuska határozottan elutasította, hogy az apja nélkül menjen a kórházba. Megvártuk, amíg hazajön az útjáról, és apa végigkísérte őt a műtőig.
– Apu, megvárnál itt engem? – zokogott a nővér.
– Hová menjek, édesem? Hát persze, hogy megvárlak. Miért sírsz, te olyan bátor vagy, ugye?
– Hol fizetek? Én csak sóhajtozom!
És elvitték őt. Egy kisebb, elektív műtét. De a szülőket megkérték, hogy adjanak vért a vérbanknak, ez kötelező volt.
– Állítólag csak az egyikünknek való. – Apa kérdezte. – Talán előbb te veszel mintát? Hogy ne adjunk felesleges vért.
– A vér soha nem felesleges! – mondta határozottan az orvos.
Anya és apa vért adott. Anya sápadt volt, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Aztán nem tudott nyugodtan ülni. A kezelőszobába szaladt, és a nővérrel beszélgetett. Aztán Ljusát kivitték a műtőből, és apám elment érte, ahogy megígérte. Egész hétvégén vele ült. Anyu mintha megnyugodott volna, megnézte a lányát, és hazavitt, bár én nem akartam.
– Én is leülhetek mellé. – Makacsul ragaszkodtam hozzá.
Tizenegy éves voltam akkor. Jobban szerettem Ljusát, a szőke kishúgomat, mint bárki mást a világon. Talán még anyunál és apunál is jobban. És hogyan is ne szerethettem volna? Angyal. Egy szőke hajú, hús-vér angyal.
Képzeljünk el egy kis járási központot egy járási kórházzal. Igen, egy új, teljesen felszerelt – még vérbank is van, az isten szerelmére. De egy kis járási központ az egy kis járási központ. Pontosan három nap telt el – Ljuska már otthon volt, apám elutazott. Elment cigit venni az útra. És jött… úgy nézett ki, mint egy viharfelhő.
– Apu… – visított Ljuska a gyerekszobából (még ágyban feküdt) – Hoztad a kedvenc szaloncukromat.
Apa a folyosón hagyta a boltból hozott zacskót. Mondta, hogy menjek gyorsan a bölcsődébe. Megfogta anyámat a könyökénél fogva, és bevezette a konyhába.
– Kolja… Kolja… mit csinálsz?
És olyan beszélgetés folyt a konyhában, amiről csak évekkel később tudtam meg – akkoriban Ljuska és én semmit sem értettünk. Ő még kicsi volt, én pedig engedelmeskedtem apámnak. Menjünk a gyerekszobába. Ljuska nyöszörgött, és aput és szaloncukrot követelt, ezért felajánlottam, hogy olvasok neki. Hála Istennek, beleegyezett.
A konyhában Kolja olyan közel jött Zinához, hogy az a falhoz szorította magát, és őrjöngő szemekkel forgolódott. Nem volt hová visszavonulnia.
– Igaz ez? Hogy Ljuska nem az enyém?
– Hogy… mi… Kolenka, elment az eszed? Mit beszélsz?
– Elmondom, hogy mit mondok. Az én vérem AB-pozitív, a tiéd AB-pozitív. Az övé pedig – rázta a fejét az ajtó felé – O-negatív. Ha valami baj van, akkor újra tesztelheted.
Zina határozottan ellökte magától a férjét, az asztalhoz ment, és leült. A kezére hajtotta a fejét, és felnyögött:
– Szemetek. Én kértelek meg rá! Mit akarnak ezek mind? Féltékenyek, Kolenka, a mi életünkre. Nekünk mindenünk megvan. És a gyerekek olyan szépek.
– Szóval megkérted… hát, értem.
Kilépett a konyhából, ahol Zina sírt. Csak egyszer botlott meg… unaloműzésből… egy utazó mérnökkel. A férje mindig utazik és utazik. A moziban egy kamionos férj szép és romantikus. De az életben hideg és sivár. Zina elhatározta, hogy valamit tenni kell! Hiszen a férfi az utazásai során sem volt jó férj. Addig utazott, amíg csak tudott. Felpattant, és Kolei után szaladt, de nyoma sem volt. Egy doboz szaloncukor egyedül hevert az asztalon.
A repülés után apám komolyan elbeszélgetett velem. Megkért, hogy menjek vele.
– Apa, mi lesz velem, mi lesz Ljusával? Anya? Nem tudsz maradni?
Olyan volt, mintha egy betonkövet raktak volna rám.
A sziklák sziklákból vannak – láttam a videót. És a vállamon lévő kő sem volt egységes. Ott volt a félelem, hogy elveszítem apámat. Félelem a döntéstől. Kiderült, hogy úgyis elvesztettem valakit. Miután kiszámoltam egy egyszerű egyenletet a fejemben, úgy döntöttem, hogy maradok. Ljusya + anyu többen voltak, mint egy apa. Bár egy nővér talán fontosabb lett volna.
Apa gyakran találkozott velem. Mintha elfelejtette volna Ljuska nevét. Nem értettem semmit, de tudtam, hogy ha apám el tudná magyarázni nekem, mi folyik itt, akkor megtenné. Eleinte a nővérem sírt és sírdogált, fájdalmas volt ránézni. De aztán egyre kevesebbet kérdezősködött apámról. Magába zárkózott, és minden idejét a játékaival töltötte. Nem értettem szó szerint, miért büntették Lucyt, de sejtettem. Ami anyát illeti…
Anya megőrült. Elkezdett szemetet hozni a házba a szeméttelepről. Eleinte ártalmatlan és, mondhatni, hasznos volt a háztartásban. Aztán mindent. Egyáltalán nem törődött velünk. Anya a szemétdombos gazdagsága fölött ült. Suttogva, átnézve. Nem értettem, hogy egy fiatal és szép nőből hogyan válhatott ez másfél év alatt. De apámnak soha nem szóltam semmit. Egy szomszédasszony vigyázott rám, néha Ljuskára is. Apám tartásdíjából sikerült megélnem. De azzal a szaggal, ami a lakásunkat áthatotta… Az iskolában mindenki kinevetett, de igyekeztem nem nyílt konfliktusokba keveredni.
-Mása néni, megtanítana vasalni?
-Mása néni. – Bekopogtam a szomszédba.
– Glebuska, előbb mosakodj meg… – Mária az orrát ráncolta.
– Hasztalan. Én megmosakodtam. De holnap apámhoz kell mennem, és valahogy meg kell néznem…
– Szóval ő mit… – a szomszédasszony felhördült. – Nem tud semmit Zináról?
– Nem mondok neki semmit. Elment, úgyhogy semmi köze hozzá!
Beengedett a lakásába, aztán elgondolkodott, és azt mondta:
– Vidd magaddal Ljuska is! Majd én kitakarítalak. Sőt, hozd el nekem
