Tizenhárom éves voltam, amikor a szüleim meghaltak. Hat hónap különbséggel. Először az apám, aztán az anyám. Hárman voltunk a családban: a nagyobbik nővérem már férjnél volt, és külön élt. A nagyszüleim elvittek engem és a kisebbik húgomat a magánházukba nevelésre. A tizenhatodik születésnapom napján meghalt a nagyapám, és a nagymamám, amennyire tudott, a nyugdíjából és az éjjeliőr fizetéséből húzott minket kettőnket.
Minden nyáron három hónapig munkát kerestem, és minden fizetésemet a nagyanyámnak adtam, de az a pénz, amit ez idő alatt kerestem, nevetséges volt ahhoz képest, amit a nagyanyám ránk költött. Nehéz volt. Nyáron a saját veteményeskertünkben ültettünk és termesztettünk zöldségeket, majd salátákat és különböző csavarokat készítettünk belőlük, krumplit termesztettünk az élelemhez.
Tartottunk csirkéket és kecskét.
Ez sokat segített nekünk a pénzhiányos időkben.
Nagymama nagyon szeretett minket. Mindig jó ajándékokat adott nekünk születésnapokra és újévre. Ha az osztályunk elment Péterre kirándulni vagy koncertre, a nagymama mindig pénzt különített el rá. Zsebpénzre is adott nekünk tisztességes összeget, hogy ne érezzük magunkat hátrányos helyzetben. De az ilyen mulatságok után egy hétig azt ehettük, ami a pincében volt, vagy áztatott áfonyából gombócot készítettünk, és kecsketejjel ettük..
Az érettségimre a nagymamám vette nekem álmaim ruháját: sötétkék, nyitott vállú, szabott, hosszú. Amikor a ruhát választottuk, féltem ránézni is, mert sejtettem, hogy mennyibe kerülhet. De a nagymama azt mondta: “Katya, mit szólnál ehhez? Szerintem jól állna neked! Gyere, próbáld fel!” Felpróbáltam… A ruha tökéletesen illett rám. Nagymama elvitte a pénztárhoz, és határozottan azt mondta: “Vegyük el!” Próbáltam lebeszélni róla:
“Bah, annyiba kerül, mint három nyugdíjad, ne tedd!”.
“Kátya, neked még lesz nyugdíjad, és nincs több ballagásod! Majd uborkás krumplival és savanyúgombával lovagolunk, kiszállunk!” Én voltam a legszebb végzős az egész iskolában (legalábbis azt hittem…).
Miután a szakiskolánkban tanultam, elmentem dolgozni. Akkoriban elég jól éltünk. A kishúgom, Mása, öt évvel utánam szintén leérettségizett, és szintén a legszebb, szerinte a legszebb ruhát kapta a ballagásra, de itt már én “bankoltam”!
Aztán megnősültem.
Nagymama nagyon szerette a vejét. Gyakran kényeztette őt pitével, hétvégén pedig egy halom nalewkával. Mindennek szívélyes éjféli ücsörgések vetettek véget, könnyed beszélgetésekkel és szép dalokkal. Mindannyian szerettünk énekelni a családban. És a férjemet hamar bevonták az “együttesünkbe”. Aztán megszületett a Vanka. A nagymama imádta a dédunokáját.
Ő nevelte őt pelenkától kezdve. Amikor Ványa egyéves volt, csak egy raspashonkában szökött el tőle az udvarról, a kapu alatt átosont a kapu alatt. A nagymama végigrohant a sikátoron, kereste, majdnem szívrohamot kapott. Ványa pedig ott állt a garázs mögött, és nézte, hogy a nagyi milyen “viccesen” fut… KA férjem, miután eladta a városunkban lévő lakásait, vett egy egyszobás lakást Szentpéterváron.
Megkérték a nagymamámat, hogy költözzön velünk, mivel Mása már férjhez ment és vidékre költözött, és a nagymamám egyedül maradt a házban. “Nem, Katya, én nem megyek. Nagyapámmal egész életünkben itt éltünk. Gyerekeket, unokákat neveltünk fel.
Még dédunokáim is vannak… Én itt fogok meghalni. Itthon…”
Próbáltunk minél gyakrabban elmenni a nagymamámhoz, de kisgyerekkel nem lehet sokat utazni… És hamarosan terhes lettem a második gyermekemmel. A férjem után először a nagymamámnak szóltam róla. Nagyon boldog volt: “Lányunk lesz! Elég volt a fiúkból! Már négy dédunokánk van, kell egy dédunoka! Biztos, hogy lányunk lesz! Hívjátok Annának, ha nem tudtok jobb nevet kitalálni… Boldog lesz, majd meglátjátok…”.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk vele… Miután elmentünk, a nagymama agyvérzést kapott. Egy szomszéd, aki eljött megnézni, hívta a mentőket, de nem tudták megmenteni…
Ma van egy éve annak a szörnyű napnak.
A nővéreim és én megterítettük a megemlékezés asztalát. Az asztal közepén egy hatalmas tál áfonyás gombóc és egy kancsó tej. Nagymamám négy dédunokája szaladgál a ház körül, és a férjem karjában ül egy hat hónapos nagyszemű kislány, Anna, akit nagymamám soha nem kapott el, de sikerült nevet adnia neki…
A családommal biztosan elénekeljük nagymamám kedvenc dalait, miután a szomszédok szétszéledtek, sírunk, felidézzük a vicces és kevésbé vicces eseteket nagymamám nehéz életéből… és aztán mindannyian hazamegyünk… De azt már biztosan tudom: Az idő el fog múlni, de a nagymamám iránti szeretetem és hálám megmarad.
