Az egész ma reggel történt egy buszon. Egy fiatalember szállt fel egy táskával, amelyből alig látszott ki egy katonai egyenruha. Pár perc múlva csörgött a telefon…
A kisbuszban ültünk. Egy fiatalember szállt fel. Civil ruhában volt. Egy utazótáska volt nála, amelyből alig látszott ki a katonai egyenruha. Mindenkit hangosan üdvözölt. Az emberek meglepetten néztek rá. Leült az ablakhoz.
És a szeme, a szeme hihetetlenül ragyogott a boldogságtól. Mindenki őt figyelte. Pár perc múlva megcsörrent a telefonja. És akkor ez az utazó beszélni kezdett.
És az egész kisbusz megdermedt a várakozástól… “Anya, hallasz, ne sírj? Anya, itt vagyok, hallod? Mindjárt itthon vagyok, pár perc múlva találkozunk, anyu! Anya, ne sírj! Tíz nap szabadságot kaptam! Anya, annyira hiányoztál!
A kisbuszban ülő nők nem tudták visszatartani a könnyeiket. A fiatalember pedig, aki az édesanyjával való beszélgetésbe merült, mindezt nem is látta.
És akkor mindenki megértette, hogy tekintettel arra az állapotra, amelyben Ukrajna több mint 5 éve él, ezek voltak a legboldogabb, legörömtelibb szavak mindkettejük – anya és fia – számára. “Anya, ne sírj, megjöttem!
