Röviden, a férjem, Szergej arra kényszerít, hogy sürgősen jöjjek ki a szülési szabadságról, mert a húgának, Juliának, aki gyermeket vár, segítségre van szüksége. Alice, te már voltál szülési szabadságon, elég volt, most a nővérem van olyan helyzetben, hogy segítenünk kell Juliának, úgyhogy gyere vissza dolgozni. Megegyeztünk: Yulia vigyázni fog a fiunkra – mondta nekem a férjem, Sergey teljes komolysággal.
Egyszerűen megdöbbentett Szergej javaslata. Szerinte sürgősen ki kell jönnöm a szülési szabadságról, mert különben nem tudna segíteni a húgának, akinek hamarosan megszületik a második gyermeke. Az pedig, hogy én szeretném minél jobban élvezni az anyaságot, hiszen ez az első gyermekem, nem érdekli a szerelmemet. Különben is, Szergej szerint én csak magamra gondolok. Egy évvel ezelőtt szültem Matvecsiknek. Szülési szabadságra mentem a rendes munkahelyemről, ott várnak rám, de nem sürgetnek, hogy elmenjek. Azonnal figyelmeztettem mindenkit, hogy a végsőkig, hároméves koráig a gyerekkel maradok.
Sokáig készültünk a babára, élveztem az anyaságot. Gondoltam egy második gyerekre is, de most már nem tudom. Most már egyáltalán nem tudok semmit, még abban is kételkedem, hogy a házasságunknak van jövője. Amikor szülési szabadságra mentem, mindent kiszámoltunk, és mindenre volt elég pénzünk. Nem volt jelzáloghitelünk, nem volt hitelünk, így a férjem keresete elég volt a családunknak. De hirtelen megjelent egy B tényező – a férjem húga, Yulia. Nem kommunikáltunk vele, mert mindig taszított engem az infantilizmusával és a tehetetlenségével.
Intelligensnek tűnik, de csak egy kényelmes viselkedési modellt választott. Egészen a közelmúltig volt egy férfi, akitől gyermeke született. Nem házasodtak össze, mert: “mit számít ez a bélyeg az útleveledben”. A gyermeknek az apa oszlopában van egy kötőjel, Yulia pedig egyedülálló anya. Szóval élték az életüket, nem zavartak minket. Már szülési szabadságon voltam a fiammal, amikor a férjem közölte, hogy megint bácsi lesz. A nővérem megint terhes! Nem baj, hadd nőjenek fel egészségesen. Nos, nemrégiben Yulia férje ismeretlen irányba távozott, és otthagyta öt hónapos terhesen, egy kétéves babával a karjában. Ez egy szépség? Igen, az. Az anyós természetesen a lánya segítségére sietett. Magához vette, eteti, itatja, vizet ad neki. De a saját fizetése nem túl bőséges, és még két szájat kell etetni, és kilátásban van egy harmadik is. A férjem is kénytelen volt belekeveredni ebbe a szégyenbe.
Senki sem kérdezett, de nem okoztam konfliktusokat. Ha segíteni kell, akkor segíts. Volt elég pénzünk. És a minap Szergej azt mondta, hogy kiszámolta, és arra a következtetésre jutott, hogy ki kell jönnöm a szülési szabadságról: “Nem tudok mindent egyedül csinálni, és segítenem kell a nővéremnek. Egyedül maradt két gyerekkel. Anyukám pedig nem egy erős nő. Ezért beszéltem vele, és megegyeztünk, hogy Yulia vigyáz a fiunkra, ő úgyis vigyáz a saját gyerekeire, és mi fizetünk neki érte. Majd kijön a szülési szabadságról, normálisan tud majd pihenni. “És én miért hagynám a húgod kedvéért a kisgyermekemet egy idegen nagynéninél, és miért tenném magam igába? Azért adtam neki gyereket, hogy így fizessek neki?” Dühös voltam.
– Mi egy család vagyunk, ők az én családom, segítenünk kell egymásnak – mondta – De nem emlékszem, hogy anyád vagy a húgod valaha is tett volna bármit is, hogy segítsen nekünk! Önzőnek neveztek, nem akartam senkit sem megérteni, csak magamat.” “Hadd javasoljak egy másik lehetőséget: a nővéred bármelyik nap szülhet. Anyukád menjen szülési szabadságra, Yulia pedig menjen vissza dolgozni. Mit gondolsz?” – Mit fog ott keresni? Nincs sem jó szakmája, sem tapasztalata. “Nem fog összehasonlítható lenni a te fizetéseddel!” – magyarázta nekem Szergej, mintha teljesen naiv lenne, vagy azt hitte volna, hogy én vagyok az. De én ezt nem értem, és nem fogok azon gondolkodni, hogy miért kell a húgát rángatnom, és megszabadulnom a jogosan kiérdemelt szülési szabadságomtól.
Mondtam Szergejnek, hogy nem megyek ki. Nem is kell. És ha ragaszkodik hozzá, akkor pakoljon össze, és menjen az anyjához, hogy tovább táncoljon Julecska dallamára. A lakás az enyém, a nagyanyámtól örököltem, majd megoldom valahogy.” “És hogy fogsz élni, ha elmegyek?” – kérdezte maróan a férfi. “Anyám az unokámmal marad, én meg elmegyek dolgozni. De magamnak és a gyerekemnek fogok dolgozni, nem a húgodnak! Szerhij a halántékán forgatva az ujját, azt mondta, hogy nem lát különbséget, ha így vagy úgy, de kijövök a szülési szabadságról. Csak ha megvan a terve, nem fogunk veszekedni, és együtt leszünk. És engem már nem érdekel: az ő Juliáját és az ő érdekeit az én és a fiunk érdekei fölé helyezte. Én pedig nem fogom elfogadni a feltételeit. Megéri megmenteni a családot? Anyámmal is konzultálnom kell: kíváncsi vagyok, mit szólna mindehhez.
