Vika megkérte, hogy maradjon velem. A férjemmel együtt élünk, és nem igazán akartam megengedni, hogy “határozatlan időre” maradjon, de egy barátnak nem lehet nemet mondani.
Néhány héttel az ittléte után kezdtem észrevenni, hogy a férjem mindenre valamiféle ingerültséggel reagál, nem sietett segíteni nekem semmiben, nem volt hajlandó mindent megcsinálni, amit kértem, vagy azt javasolta, hogy csináljam meg magam. Egyik este lefeküdtem, de felkeltem, hogy kimegyek a mosdóba, ő pedig a konyha közelében volt. Odamentem, és hallottam, hogy beszélgetnek. Мояподруженька чоловікові і ‘співає’-Ти ж розумієш, Славка, що ти в nemї під каблуком
Вона тобою керує як хоче, у вас in родині вона головна, а ти minden просто приймаєш, як є, і слова поперек їй ніколи nem скажеш. Amikor elváltam a férjemtől, mindent magam csináltam, beleértve a munkába járást, a gyerek iskolába vitelét, a bevásárlást, de hogyan máshogy?
Hát, neked is van saját családod. És akkor már remegett a kezem és a lábam attól, amit hallottam: “Ma elszakítottam a kollégám t0esét” (már a sötét ajtó szélén álltam, de ők annyira elmerültek egymásban, hogy nem vették észre), és mutattam neki egy nyilat valahol jóval a térde fölött.
És azt mondta, mint egy férfi a fegyverrel: “Mi a baj, Vika, mondtam volna rögtön, nem hagyunk harisnyanadrág nélkül!” És a zsebéből ötszáz hrivnyát dobott az asztalra! Majdnem felugrottam a nevetéstől, de visszafogtam magam, gyorsan kirohantam a folyosóra, és úgy döntöttem, hogy a férjem még nem “reménytelen”.
Reggel Vika megkért, hogy költözzek ki. Én pedig annyi új dolgot hallottam magamról: milyen rossz, értéktelen barát voltam, amiért elhagytam őt, és milyen fóbiáim voltak a semmiért. Elköltöztem. A férjemmel minden jobb lett. Többé nem kockáztatok: a barátok barátok, de soha nem hívom meg őket, hogy nálam lakjanak, még éjszakára sem.
