A szülőfalumban mentem férjhez az osztálytársamhoz, Ruszlánhoz. Az esküvő után a szülei házában kezdtünk lakni az édesanyjával. Egy évvel az esküvő után született egy fiam, Ostap. Átlagos család voltunk. Nagyon családcentrikus ember vagyok, nagyon élveztem a házimunkát, és a férjemet is nagyon szerettem. Az én kis világom akkor dőlt össze, amikor Ostap mindössze hároméves volt. A férjemet Larisza, egy helyi elvált asszony vitte el. Sok nős férfi meglátogatta, de az én drágám úgy döntött, hogy valami menőbbet csinál, és otthagyott minket, hogy vele éljünk. Nagyon dühös voltam rá és erre a nőre is.
Ha véletlenül útközben találkoznék velük, mindig utat váltanék. Az anyósom kedves asszony, megengedte, hogy Ostap és én nála maradjunk. A szüleimhez nem mehettem vissza, mert a bátyám a feleségével és két gyerekével már ott lakott. Egyáltalán nem volt hely.
Miután a férjem elment, sokáig szomorú voltam, de össze kellett szednem magam, és belevetni magam a mindennapokba. A falusi pletykákból tudtam, hogy Ruszlánnak van egy lánya ettől a Lariszától. Egyáltalán nem akartam hallani róluk. Tizenhárom év telt el a halála óta. A sebek begyógyultak, az idő gyógyít. A faluban elterjedt a pletyka, hogy Larisza és Ruszlan megölték magukat egy autóban, a lányuk pedig kerek, nyers nő maradt.
“Így akarják”, gondoltam magamban. De hamarosan a hatóságok elhozták hozzánk a lányukat, és azt mondták az anyósának, hogy ő az egyetlen rokona. – “Ha nem veszi át az unokája felügyeletét, árvaházban fog kikötni. A lány kicsi, szőke és vékony. – “Nem fog nálunk lakni, az anyja tönkretette a családomat!” – tiltakoztam. – “Julija, félj Boha, a gyerek nem hibás” – vetette fel a kezét az anyósom. “Szonya kezdett velünk élni.
Úgy néz ki, mint az anyja. Nem látom őt, és olyan dühöt érzek a szívemben, hogy nem tudom szavakba önteni. És ő is érzi, igyekszik nem észrevenni. Hogy őszinte legyek, nem tudom, meddig bírom még így.
