Van egy nővérem. Ikrek vagyunk, de a szüleinken és az egy napon való születésnapunkon kívül semmi közös nincs bennünk. Marina, a nővérem neve, mindig is könnyű dolga volt egész életében, a “szép szemei” miatt. Nekem az iskola óta mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Nem voltam olyan társaságkedvelő, nem voltam képes gyorsan befogadni az információkat. A nővéremnek elég volt az órán hallgatni, és nem kellett házi feladatot írnia. Nekem pedig a tankönyvek fölött kellett ülnöm, hogy ne bukjak meg.
Marina nagyon gyorsan felnézett. Anyám támogatta ezt a sztárságot azzal, hogy állandóan a húgát állította példaképnek, és leértékelte az én sikereimet. Ahelyett, hogy bármilyen módon segített volna nekem, Marina maga is igyekezett minél jobban hangsúlyozni a köztünk lévő különbséget és a felsőbbrendűségét. Ő már eleve jól nézett ki, és az én hátteremmel szemben ragyogott. Az, hogy minden az ölébe hullott, nem tett neki jót.
Harmadévesen megbukott az egyetemen, és hozzáment egy diáktársához. Az egyik szülési szabadság a másikhoz vezetett, és most huszonöt éves, két gyereke van, nincs iskolázottsága, egy nem túl jó férj és egy kis fizetés. Én, aki az iskola óta hozzászoktam a kemény munkához, most osztályvezető vagyok.
Tizennyolc éves korom óta dolgozom ennél a cégnél, részmunkaidőben tanultam, és az elméletet azonnal a gyakorlatba ültettem. Négy éve megnősültem és van egy gyermekem. A férjemmel jó jövedelmünk van, ami sok mindent megenged nekünk. Például, hogy a fiunkat magánóvodába vigyük. Furcsa módon ez az, amit mindenki a legjobban nem szeret. Az anyám is ezt szokta csinálni.
Figyelj, nincs jobb dolgod, mint kidobni ennyi pénzt? Elmehetnél egy normális iskolába. És ha már ilyen gazdag vagy, segíthettél volna a húgodnak. Gondolj csak bele: tizenötezer egy óvodára. “Vannak ott aranycserepek?” – anyám nem hagyta abba. Türelmesen elmagyaráztam, hogy egy rendes óvodában csak betegségek vannak, és dadát kell felvenni. Anyám dolgozik, és amikor nem dolgozik, akkor segít a nővéremnek. Az anyósom pedig messze lakik. Ezért döntöttünk úgy, hogy egyszerűbb lenne beíratni a gyereket egy magánóvodába. Ott kevesebb csoport van, figyelmesebbek a pedagógusok, és több a kiegészítő tevékenység. Anyám nem hátrált meg, és minden alkalommal felhozta a témát.
Elkezdte kérni, hogy adjak pénzt a húgomnak valamire, amire nagy szüksége van. Nem bírtam tovább, és azt mondtam, hogy a nővérem nem tartozik nekem semmivel. Én pedig a családomra fogom költeni a pénzemet, ezért keresem meg egyáltalán. Segítettem volna neki, hiszen a húgom, de Marina így reagál a segítségemre.
Ötezret utaltam a kártyájára, mire ő rám szól: “Többszörösen drágábban vettél a kicsinek csizmát télire. Hát nem kár a húgodért? Az én gyerekeim nem olyanok, mint a tiéd. Ez az egész kellemetlen és sértő. Jobb, ha nem adok semmit, mintha kifogásokat keresnék.
