A lányunk negyedszerre terhes, és a férjemmel nem tudjuk, hogyan beszéljünk vele. Természetesen a gyerekek áldás, de valahogy támogatni kell őket. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit fog tenni, Vika azt válaszolta: “Tizennyolc éves leszek, és elköszönök!” Igen, jó így gondolkodni, amikor már minden készen áll. Nehéz időkben szültem meg a lányomat. Mindenki megszokott életmódja összeomlott ’95-ben, és nekünk szó szerint túl kellett élnünk.
Ha a szüleim nem küldtek volna élelmet a faluból, nem tudom, hogyan éltünk volna. Munka és család nélkül maradtunk, akik eltartottak volna minket. Egy évig a szüleimmel éltem, a férjem pedig próbált kapaszkodni valamibe. Egy barátjánál lakott, és kibérelte a lakásunkat. Ez idő alatt minden értékünket elzálogosítottuk, mert nem volt miből megélnünk. Két évvel később visszatértünk a városba. Anyámat is elvitték, hogy vigyázzon az unokámra, amíg én dolgozom. Nem adtuk fel, és minden lehetőséget megragadtunk, amit csak tudtunk. A lányomnak minden jutott: édesség, ruhák, és évente elutazhattunk Anapába. Amikor megjelentek az első walkmanek és telefonok, neki is megvoltak.
Amíg tanult, vettünk neki egy lakást. Úgy gondoltuk, hogy a lányunknak valamilyen alapot kell kapnia. Soha nem hagytuk magára a nehéz helyzetekben, és mindig segítő kezet nyújtottunk neki. Amikor megszületett az unokánk, a párjaimmal összefogtunk, és vettünk a fiatal családnak egy autót. Nem egy szupercsinos külföldi autót, de egy jót. Elkényeztették az unokámat, mindent megvettek neki, és nem sajnáltak semmit a babára. Nem álltak meg egy gyermeknél – egy évvel később született egy unokájuk. Egy komplett garnitúra! Természetesen mindenki boldog volt. De én és a sógornőm- “Nemcsak a demográfiai nevelésre van szükség, hanem a jövőre is gondolnunk kell” – mondtam a lányomnak. “Arra célzol, hogy rossz anya vagyok?” – csattant fel. “Nem, Vika, de az anyaság nem csak az ételről, a gondozásról és a sétákról szól. A gyerekeket fejleszteni, nevelni kell, és talpra kell állítani.
“Miért kellene lakhatást biztosítanom nekik? Tizennyolc éves korukig támogatjuk őket, aztán hagyjuk, hogy maguk gondolkodjanak, hogyan boldoguljanak az életben. Az iskola ingyenes, az orvostudomány is. Ha nem kerülnek az állami költségvetésbe, akkor elmennek dolgozni.” – Ha apád és én is így gondolkodtunk volna, mi lenne most veled? Gyerekkorod óta semmitől sem fosztottak meg.
Hogyan élsz a szüleid által vásárolt lakásban? És a gyerekeitek bérelt sarkokban fognak kóborolni! Gondoltatok erre, amikor rágódtatok? A lányom megsértődött rajtam, és azt mondta, hogy mi magunktól segítettünk nekik. Azt mondta, hogy senki nem kért meg minket erre. Tehát közömbösnek kellett volna lennünk minden iránt, és nézni, ahogy éhen halnak? Nagyon sajnálom! Ha valami történik a nagyszüleikkel, az unokák körbejárják a világot, mert az ilyen gyászoló szülők nem tudnak nekik a répánál édesebbet adni.
