– Milyen család, nagyi?! – Tamara felkiáltott. – Nem akarok többet hallani róla!
Tamara a liftet meg sem várva kiugrott a nagymama lakásából, leszaladt a lépcsőn, és fürgén végigsétált az utcán. Hideg szél fújt, esni készült az eső. A lány visszanézett a nagymamája ablakára, és meglátott egy sziluettet. Nasztaszja Vadimovna állt az ablakban, mint mindig. Éppen elkísérte a lányt. Általában Tamara integetett a nagymamájának, és ő visszaintett. De ma a lány nagyon dühös volt. Egyszerűen elfordult a nagymama ablakától, és elsétált, útközben elővette a zsebéből a telefont, hogy felhívja az anyját.
Nasztaszja Vadimovna csak állt és nézte az utat, amíg az unokája be nem fordult a sarkon. Az idős asszony arcán könnyek gördültek végig.
– Anya, valamit tenni kell ez ügyben! – mondta dühösen Tamara, amint meghallotta anyja hangját a telefonban. – A nagymamának meg kell nézetni a fejét. Nem bírom tovább hallgatni ezt az ostobaságot!
– Tamara, dolgozom, nincs időm beszélgetni – mondta az anyja. – Ismered a hozzáállásomat. Már régen elleneztem a nagymamáddal való kapcsolattartásodat. De te nem hallgattál rám, most mit mondhatnék?
– Mint mindig, most sincs mindenkinek ideje – morogta Tamara, amikor anyja letette a telefont. – És én vagyok az, akinek ezzel foglalkoznia kell. Talán igaz, hogy a nagymama nincs mind otthon? Egy normális ember ilyesmit nem sugallhat!
***
– Toma, nézd, mennyi édesség van az ajándékomban! – Roma kinyitotta a konzervdobozt, és a játszótéri padra öntötte a tartalmát.
– Jobb, ha összeszeded őket, különben elveszíted, és a pad alatt a hóba repülnek – mondta Tamara fontoskodva.
– Nem, nem fognak
