Nemrég láttam a következő képet. Egy idős hölgy állt az utcán kinyújtott kézzel. Ő maga görnyedten, egy régi, kopott kabátot viselt. A kabát alól egy vékony nyári köntös kandikált ki, ami egyáltalán nem melegítette. A nagymama fején vékony sál volt, lábán pedig kopott cipő, amely nyilvánvalóan nem a megfelelő méretű volt. Nagymama nem kérdezett semmit a járókelőktől, csak állt némán, és lenézett.
Nehéz volt látni az arcát, de amikor sikerült, egyetlen érzelmet sem tudtam leolvasni róla. Ürességet a szemében és belül. Két tizenöt év körüli tinédzser sétált el a nagymamám mellett.
Hangosan nevettek, kulturálatlan nyelven, és olyan hangosan. Az egész utca hallhatta ezt a felháborodást. Fiatal koruk ellenére a fiúk már cigiztek, és füstöt terítettek maguk körül, mutatva, hogy milyen menők és “felnőttek”. A fiúk odaléptek a szegény idős hölgyhöz, a kezébe nyomtak egy csikket, és nevetve elrohantak. Az idős hölgy meglepetten kapkodta a levegőt, a lába elállt, és leült a földre.
Fújni kezdte a kezét, és nagy könnycseppek jelentek meg a szemében. Ekkor egy 3. osztályos fiú futott oda a nagymamához. Azonnal segített a nagymamájának felállni. – “Nagymama, ne sírj.
Itt a pitém, még forró. Várj meg itt, de ne menj sehova. A közelben lakom, mindjárt visszajövök. A nagymama elvette a pitét; amint meg akarta köszönni a fiúnak, az elszaladt, és otthagyta mellette a táskáját. Öt perc múlva visszatért. Jódot és kötszert vitt magával. A fiú ellátta a nagymama sebét. Aztán odaadta neki a malacperselyét. – “Egy autóra gyűjtök, már van egy csomó pénzem, tele van.
De tudok még spórolni, és ezt neked hoztam. Hogy nagyanyja ne sírjon, a fiú szorosan megölelte. A nagymama hallotta, hogy a kisfiú szíve hevesen dobog. Ez volt a legnagyobb és legkedvesebb szív a világon.
