53 éves vagyok, felnőtt, tapasztalt nő. 26 évig voltam házas, de végül elváltam, mert rájöttem, hogy jobbat érdemlek. Megvártam, amíg a fiam egyetemre megy, és azonnal elhagytam a férjemet.” “Mit találsz ki? Kinek van rád így szüksége?”
– mondta akkoriban a férjem. “Hát, majd meglátjuk. Azelőtt egy kis lakást béreltem ki, amit anyámtól örököltem. A férjemmel arra gondoltunk, hogy odaadjuk a fiunknak, de végül én magam költöztem be. A fiam még fiatal, meg fogja keresni a saját lakhatását. A férjem győzködött, hogy menjek vissza, de én elhatároztam, hogy nem megyek.
Eltelt egy év, és elkezdtem más férfiakra figyelni. A barátaim őrültnek tartottak, de én csak nőnek akartam érezni magam – szépnek és kívánatosnak. Néhány évvel később találkoztam Viktorral. A szomszéd házban lakott, és néha együtt sétáltunk a közeli parkban. Aztán végül úgy döntött, hogy randira hív. Ragaszkodtam hozzá, hogy nálam találkozzunk.
Le akartam nyűgözni őt a konyhai tehetségemmel. Ahogy megbeszéltük, este hétkor eljött. Ekkorra már készen álltam: felöltöztem és megterítettem az asztalt. Kinyitottam az ajtót, és ő ott állt virág és csokoládé nélkül. Nem bírtam ki: “Üres kézzel jöttél?” “Miért? Már nem vagyunk gyerekek.”
– Annál több ok! Viszontlátásra! Becsaptam az arcába az ajtót. Elöntött a düh. Hogy viselkedhetett így egy felnőtt férfi? De az évek során megtanultam egy dolgot – meg kell becsülnöd magad. És ha egy férfi már a kezdetektől fogva így viselkedik, azt nem lehet helyrehozni. Később mindenkinek azt mondta az udvaron, hogy arrogáns vagyok, és életem végéig egyedül maradok. De ami engem illet, jobb egyedül lenni.
A minap felhívott a volt férjem, azt mondta, hogy megváltozott, és könyörgött, hogy jöjjek vissza. De én még mindig azon gondolkodom, talán találkozom egy igazi férfival. Kihaltak? Szerinted jól tettem?
