Kár, hogy sok mindenre csak az ötvenes éveimben jöttem rá, de most már másképp akarok élni. Van egy lányom. De neki magának hat gyermeke van. Egy-két év különbség van köztük. Nagyon fiatalon ment férjhez, éppen csak betöltötte a tizennyolcadik életévét. Tehát amíg ő vizsgázott, én az unokáimmal ültem. Amikor a gyerekek rosszul voltak, én is velük ültem… Visszatekintve rájövök, hogy szinte mindent én csináltam.
A lányom csak szülte az egyik gyereket a másik után… És, hogy őszinte legyek, akkoriban nagyon szerettem és élveztem a bébiszitterkedést. Az életemnek abban az időszakában szükség volt rá. Pontosabban, szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet a mindennapi életről. A helyzet az, hogy a lányom esküvője után a férjem elhagyott. Úgy tűnt, hogy a gyerekvállalás segít elfelejteni. Aztán rokkantnyugdíjat kaptam, és úgy születtem, hogy az egyik lábam rövidebb volt, mint a másik.
Így belemerültem a munkába, és teljesen elfelejtettem, hogy jogom van a magánélethez… Egy hete történt valami, ami felnyitotta a szemem az életemre. Rengeteg tennivalóm volt otthon, ami felgyülemlett az alatt az idő alatt, amíg a lányomnál voltam, és vigyáztam az unokáimra. És figyelmeztettem őt, hogy haza kell mennem, így tudta, hogy a gyerekek egy ideig nála maradnak. Olyan választ kaptam, ami úgy ért, mint egy pofon.
“Miért kell hazamenned, nem baj, hogy most a barátaimmal találkozom, és nincs kire hagynom a gyerekeket. Nem mész te sehova! Ülj le és nézd az unokáidat, úgysincs más dolgod. Nézd, milyen elfoglalt! Akkor még szavam sem volt, hogy mit mondjak neki. Csak megfordultam és elmentem. Hagyd, hogy egyszer ő maga vigyázzon a gyerekekre. Naro dyty – naro dylya, de én nem tudok rájuk vigyázni…
A szavai felnyitották a szememet arra az életre, amit éltem, vagy inkább nem is éltem. Hirtelen rájöttem, hogy nincs magánéletem. Ráadásul a lányom nem értékeli, amit érte teszek. Az unokáim miatt nem járok többé jógázni. A barátaimmal pedig már nem beszélek miattuk. Persze hat évig találtam kifogásokat, hogy ne menjek el velük egy-egy találkozóra.
Havonta legalább egyszer tudtam időt szakítani. Most pedig ennyi! Az életem nagy részét már leéltem. Elég, ha nem veszek tudomást a vágyaimról. Senki sem fogja helyettem élni az életemet. Itt az ideje, hogy magamnak éljek, ne másnak.
