Miután édesanyjuk meghalt, Nádja, Lása, Pása és Anton ritkán jöttek a dácsára. Ott minden az anyjukra emlékeztette őket. Eleinte nagyon nehéz volt megszokniuk anyjuk hiányát. Nyáron a fiúk úgy döntöttek, hogy meglátogatják apjukat egy másik városban, de útközben úgy döntöttek, összeszedik a bátorságukat, és visszatérnek a dácsába. A házban minden úgy volt, mint korábban. Úgy tűnt, hogy édesanyjuk egy tálca krumplis és káposztás pitével jön ki a konyhából. De…
anya nem volt ott. A fiúk percekig némán álltak a küszöbön. Aztán a legidősebb, Olekszij azt mondta: – Menjünk a konyhába, van szendvicsünk. Megreggelizünk egy kicsit, aztán megyünk tovább.” “Nem fogjuk megfojtani?” – kérdezte Nadia.
– Nem maradunk itt sokáig, nincs értelme – mondta Lésa. – És anya megfulladna… – mondta Pásza. – Igen – Lésa mindig impulzív volt -, anya elment. Nem fog visszajönni. Élvezd ki, amid van. Ismét csend lógott a levegőben. Nadia letette az ételt az asztalra. A fiúk enni kezdtek, és az anyjukra emlékeztek. “Engem szeretett a legjobban” – mondta Nadia. “Miért?” – kérdezte Anton, miközben befejezte a zsemléjét. “Amikor egy nap hazafelé jöttünk a piacról, annyi mindent szedtünk össze… Megállított, és azt mondta: “Téged szeretlek a legjobban, de ne mondd el a bátyáidnak, mert megint megnősülnek…”.
– Igen, – mondta Anton, – amikor én a kórházban voltam, ugyanezt mondta nekem is. Annyira boldog voltam, mert azt hittem, engem szeret a legkevésbé, mert gyakran voltam kórházban.” “Nem fogod elhinni – mondta Pása -, engem is jobban szeretett, mint téged. És mindenki nevetett. Ljosa csak ült, nézte a fiatalabbakat, és csendben emlékezett anyja minden bölcs szavára.
Hirtelen felcsillant a szeme: – Mindig úgy adott, hogy nem kért cserébe semmit. Mindenkit meghallgatott, és mindent megtapasztalt magában. Anya mindenkinek segített, amennyire csak tudott, amennyire csak tudott… Ne felejtsétek el őt, és tiszteljétek apátokat!
