Én egy 9. osztályos osztályfőnök vagyok. Nem fogom megnevezni az iskolát, csak szeretném elmesélni az én kis történetemet, ami visszaadta a hitemet a jóságban.
Egy hónappal ezelőtt észrevettem, hogy egy hosszú szünetben (20 perc) az osztályom fele elhagyja az iskolát és elmegy valahova. Szinte még a csengetés előtt visszatértek. “Ásni mennek!” – sejtettem. A távozók között többnyire fiúk voltak, így nem volt kétségem afelől, hogy igazam van.
Az volt azonban a furcsa, hogy amikor visszatértek, egyáltalán nem volt csirkeszaguk. Kíváncsi voltam, hová mennek az “én” gyerekeim, és úgy döntöttem, észrevétlenül követem őket.
Képzeljék el a meglepetésemet, amikor felfedeztem, hogy egy általam ismeretlen idős férfihez közeledtek, körülvették, gyengéden leültették az iskola melletti padra, és megetették azzal, amit magukkal hoztak. Valaki forró teát tölt neki egy termoszból, valaki elővesz egy tálca krumplipürét és szeletet. Kiderült, hogy ez egy bez domny volt, ami felett a fiaim vállaltak védnökséget!
Megmentik őt a hidegtől, minden zsebpénzüket rá költik. Férfi vagyok, de könnyekben török ki, ha rájuk nézek. Még aznap elmentem az iskolánk igazgatójához, és rábeszéltem, hogy vegyék fel ezt a férfit biztonsági őrnek.
Így a fiúk aggodalmának köszönhetően a hajléktalan férfi nemcsak munkát kapott, hanem tetőt is a feje fölé. Büszke vagyok a gyerekeimre
