Alig egy hónap telt el azóta, hogy tragédia ért bennünket – édesapánk elhunyt. 68 éves volt, tizenkét éve súlyos beteg volt, és az elmúlt három évben nem tudott felkelni az ágyból. Édesanyám ápolta, még a munkáját is otthagyta, nagyon nehéz volt neki.
A bátyám és én segítettünk, amennyire tudtunk, de nekünk is van saját családunk, gyerekeink és gondjaink. 2022 elején Arthur Belgiumba utazott.
Megértettük, hogy apám betegsége gyógyíthatatlan, és csak idő kérdése, de a veszteség még mindig nagyon nehéz volt. És képzeljék el a megdöbbenésemet, amikor alig 40 nappal később megláttam édesanyámat a parkban.
Világos ruhát viselt, rövid szoknyát, ragyogott, és vidáman beszélgetett egy idegennel. “Anya, hova mész ilyen kiöltözve?” – kérdeztem. “Vaszil és én moziba megyünk!” – válaszolta boldogan. “Ki az?” – lepődtem meg. Majd később mindent elmagyarázok. De nem volt szükség magyarázatra.
Nem értettem, hogyan tudott ilyen gyorsan új életet kezdeni. Néhány nap múlva anyám eljött hozzám, és én nem akartam beszélni, de ő így kezdte: “Miért haragszol rám? Tudod, milyen volt az elmúlt évtizedem!” – És ki a hibás? Szerinted apa akarta, hogy megbetegedjen? – Azt sem tudod, hogy mielőtt megbetegedett, el akartunk válni.
Apádnak volt egy szeretője, és én akkoriban találkoztam Vaszillal. De amikor apa megbetegedett, az ő Alla azonnal elszökött, nem kellett neki többé. Én pedig nem tudtam elhagyni őt. “Vaszil várt rám ennyi éven át.” – Várt az apja halálára? – Várt rám! Könyörgött, hogy menjek el, de megértette a helyzetet, és nem csinált jelenetet. Én még álmodni sem tudtam egy ilyen férfiról. –
Ha annyi évig várt, miért siet most? – Mert már nem vagyok fiatal, és nem akarok egyetlen napot sem elvesztegetni! Nem tudtam elfogadni anyám viselkedését. Összevesztünk, és megmondtam neki, hogy soha többé nem fogadom el Vaszilt, és soha többé nem akarom látni. Erre ő azt válaszolta, hogy ha én nem akarom látni őt, akkor én sem akarom őt látni. Mondja, ez normális?
