Néhány perc múlva az anyakönyvi hivatalban volt az esküvő, és Anna folyton a tükör előtt állt, és csodálta a külsejét. Tényleg csodálatosan nézett ki a szerény fehér ruhában, finom sminkkel és a haját csinos kontyba fogva. Az arcába fürtökbe font szálak gyengédséget kölcsönöztek a képének, a karján és a mellkasán lévő szerény ékszerek pedig különleges kecsességet kölcsönöztek neki.
Az anyakönyvi hivatalban csak a rokonai várták Annát, de nem aggódott, mert Szergej előre figyelmeztette, hogy a családjával érkezik. Anna tehát várt a vőlegényére tíz percet, húszat, harmincat… eltelt egy óra, de Szerhij nem volt ott.
Sem ő, sem a rokonai nem vették fel a telefont. Anna sírni kezdett. Hirtelen észrevette, hogy egy kabátos férfi áll az anyakönyvi hivatal mellett. Odaszaladt hozzá, azt hitte, hogy Szerhij az, de nem az volt… szerencsére. A férfi megkérdezte, miért sír Anna, mire Anna mindent elmondott neki.
Ekkor az idegen féltérdre ereszkedett előtte, elmondta, hogy ő is hasonló helyzetben van: az esküvő napján hagyta el a barátnője, és ugyanazokat a szavakat mondta: “Anna, hozzám jössz feleségül?” Anna nem gondolkodott sokat, azonnal beleegyezett, és pár perc múlva kéz a kézben lépett be az anyakönyvi hivatalba új barátjával, de már a vőlegényével, Olekszijjal.
Néhány távoli rokon észre sem vette, mert a pár ugyanabban az étteremben, különböző termekben tervezte az esküvőt. Az ifjú pár szülei nem vitatkoztak velük. Elfogadták gyermekeik választását, megismerkedtek egymással, és kezdődött a móka. Eltelt egy év. Anna ikrekkel volt terhes. Alekszejjel sétáltak az utcán, és Anna meglátta Szergejt. Nem sokat változott, de Anna számára olyan..
. csúnyának, érdektelennek… megalázottnak tűnt. Anna és Olekszij is hálásak voltak a sorsnak és az exüknek, hogy találkoztak egymással, mert így találták meg az igazi boldogságot.
