Fáradtan, fáradtan, fáradtan, dühösen jöttem haza a munkából – adóellenőrzésünk volt, hiába rohangáltam. A férjem aznap szabadnapos volt, olyan boldog volt, énekelt a konyhában, valami finomat főzött. Hamarosan hazajön a 11 éves lányunk, és vacsorázunk. Átöltöztem, ültem pár percig. Kimentem a konyhába. Segítettem a férjemnek megteríteni az asztalt.
Sütötte a karajt, grillezte a zöldségeket, és elégedett volt magával. Tányérokat és villákat tettem ki. Csészéket a teához. És akkor meglátom! Rúzsnyomok vannak a kedvenc csészémen! Nem az enyém, valaki más rúzsa! Soha életemben nem használtam ezt a színt.
Szóval ezért örül a férjem annyira! Amíg én dolgozom, a lányom pedig iskolában van, addig ő itt van, és az én csészémből ad egy kis női teát. És úgy látszik, nem csak teával szórakoztat!
Itt tört ki belőlem a düh – akkora jelenetet csináltam! A férjem meg csak pislogott a szemével, nem tudott mit mondani. Persze, hogy tud! Mit mondhatnék: a pudingban van a bizonyíték. A veszekedés legvégén hazajön a lányom.
Rájön, hogy mi folyik itt, megváltozik az arca, és azt mondja: “Anya, ne szidj engem! Én voltam az, aki ivott a poharadból. Ahelyett, hogy zsemlét vettem volna, rúzsra költöttem a pénzt, amit adtál: nagyon szerettem volna tudni, milyen nőnek lenni.
Ezért rúzsoztam ki magam, és úgy ittam teát, ahogy te. Iskola után. Bementem a szobámba, és elhoztam ezt az élénk rózsaszín rúzst. A férjem elkezdett nevetni, én pedig sírni. Annyira boldog voltam. A lányom már majdnem felnőtt, a férjem nem rágja a csalást! És holnap vége a vizsgának! Milyen boldog vagyok!
