A férjemmel 15 éve vagyunk házasok. Nemrégiben a férjemmel együtt ültünk és nevetgéltünk, és eszünkbe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt az édesanyja meglátogatott minket. Minden látogatás persze más és más történet. Persze kedves asszony volt, de a maga furcsaságaival. Rábeszéltük, hogy meséljen róla.
Az anyósom annak idején sokat járt hozzánk. Mindig örültünk neki. Mindig dolgoztunk, így anyám egész héten a háznál maradt. Esténként, amikor hazajöttünk, azt ettük, amit ő főzött nekünk. Aztán egy vasárnap a férjem úgy döntött, hogy kitűnjön a többiek közül, korán kelt, hogy reggelit főzzön. Nagyon sajnálta, persze, jobban tette volna, ha nem csinál semmit, átadta a konyha irányítását az anyjának.
Erre az anyja felébredt, és rohant, valószínűleg szaglászni jött: “Fiam, mit csinálsz? Ülj le, anya, Olena mindjárt felébred. Együtt fogunk enni. – Mit csinálsz? Dobd ide nekem! Menj, ébreszd fel a feleségedet! Nem a te dolgod, hogy vacsorát főzz! Már régen főztél neki, amíg aludt.
Apád azt sem tudta, hol vannak a fazekak, és ez itt, mit tett veled? Egy férfinak enni kell, nem főzni. Haldokoltam a nevetéstől, miközben a szobában fekve hallgattam a beszélgetésüket. Szegény asszony, egész életében főzött, a férje meg azt sem tudja, hol van a konyha.
Ez a történet, és Corvalollal nyugtattuk meg. Másnap tényleg elment, de mit lehet tenni, a férjem imád főzni, az anyjára ütött. Sokáig nem tudtunk vele szót érteni, aztán a barátainktól hallottuk, hogy milyen gonosz nő vagyok, hogy a fiát kényszerítem főzni.
De aztán megnyugodott a lelke, úgy látszik, mi magunk jöttünk hozzá. Nyár volt, és ő a kerti ágyásokon feküdt, napozott. A férje, az apósom pedig tálcán hozza neki a palacsintát teával. Amikor meglátott minket, majdnem meghalt a félelemtől. Aztán együtt ültünk, mindannyian ettük az anyósom palacsintáját, és azt mondta nekem: “Jól csinálod, csak öregkoromban tanított meg rá”.
