Zsenya fogta a slagot, és elment, hogy megöntözze a kertben lévő ágyásokat. “Vajon miért ültettem ennyit?” – gondolta. Hirtelen rosszul lett. Felhívta a fiát, aki mentőt hívott.
Amikor Andrij megérkezett, Jevhenyiját éppen elvitték otthonról. A fia vele tartott. Az egész éjszakát a kórterem ajtaja melletti padon töltötte ügyeletben, majd egész reggel az anyja kezét fogta. “Fiam – mondta az asszony halkan -, mondani akarok neked valamit.
A fiú előrehajolt, és az anyja a fülébe súgott valamit. Andrij felugrott, és mereven bámult az anyjára. Jevhénia megszokásból főzött két személyre, mert már régóta egyedül élt, de nem szokott hozzá… A férje két éve halt meg, a gyerekei pedig még korábban elköltöztek. A nagyobbik a munkába, a kisebbik az iskolába.
Jevhénia tehát egyedül élt, fiai a saját dolgaikkal voltak elfoglalva, nem volt idejük az öregasszonyra. Zsénia nagymama állandóan azon töprengett, hogy mi a baj a fiaival. A fiatalabbik jól van, még tanul, de az idősebbik annyira a karrierjére koncentrál, hogy nem gondol a családjára és a gyerekeire, az öregasszony pedig szeretné élete utolsó éveit legalább az unokáival leélni, hogy legyen ideje megérteni őket, amíg még van rá lehetősége…
Ezekkel a gondolatokkal a fejében Jevhénia befejezte a teáját, és elhatározta, hogy mielőtt túl meleg lesz, a földdel fog foglalkozni. A felét megeszem… Ó, Zsénia, Zsénia… – mondta magában. Munka közben rosszul lett. Észrevette, hogy a föld lassan kicsúszik a lába alól.
Első dolga volt, hogy a telefonért nyúljon, de mivel nem emlékezett a mentők telefonszámára, felhívta a kisebbik fiát, és elmondta neki, hogy nagyon rosszul érzi magát, és megkérte, hogy hívjon mentőt.
A fiú goromba hangon válaszolt: “Látod, bármit megtesz, hogy magához csalogasson… Nyugodj meg, anya, kérd el a szomszédodtól, Ljudkától a mentő számát, vagy ő majd talál valakit, akit felhívhat. Honnan tudnám a falusi mentő számát?
A fiú mondott még néhány homályos, gyászos szót, és letette a telefont. A nagymama másodpercről másodpercre rosszabbul érezte magát. Aztán tárcsázta az idős asszony számát, de mielőtt bármit is mondhatott volna, az idős asszony elejtette a telefont.
Azonnal anyám mellett volt, és vele együtt megérkezett a mentő. Az orvosok úgy döntöttek, hogy Jevheniát azonnal kórházba kell szállítani. A fiú nem tágított mellőle, és a kórházban addig őrködött a kórterem ajtajában, amíg nem engedték, hogy meglátogassa az édesanyját.
– “Anyu, miért ijesztgetsz ennyire? “Fiam, valamit el kell mondanom neked, azt hiszem, nem lesz alkalmasabb pillanat erre – fogta meg fia kezét Jevhénia ezekkel a szavakkal -, amikor hozzámentem apádhoz, te kétéves voltál. Édesanyád egy évvel azelőtt halt meg, hogy találkoztunk… apád és én nem tudtuk, hogyan mondjuk el neked, kerestük a megfelelő pillanatot…”
– Anya, én mindezt tudom. Szerhij és én láttuk azokat a dokumentumokat a szekrényedben. Tudom, hogy anyám jó ember volt. Igen, sajnos nem volt ideje látni az első lépéseimet és hallani az első szavamat, de kétszeresen is szerencsés voltam, mert a sors nekem adott téged. Hálás vagyok neked mindenért, amit értem tettél és teszel minden nap.” – Drágám, sajnálom, ha mindent elrontottam. Csak nem tudtam megtartani magamnak.
Sajnálom, hogy… – Jevhénia sírni kezdett, de a fia nem hagyta, hogy befejezze. – “Anya, nincs miért bocsánatot kérned. Te vagy a legkedvesebb, legkedvesebb emberem, és soha nem hagyom, hogy megbánts.
De menj csak, és ne szomoríts el, jó? Hamarosan bemutatlak a leendő menyemnek. Két hónapos terhes, hamarosan összeházasodunk, és csak szerettük volna, ha ezt különleges módon mondjuk el neked… nem ilyen körülmények között.
Jobbulást, hogy ne kelljen semmit átütemeznünk. “Jaj, fiam, hová menjek? Már most kész vagyok fel- és leugrani! Ha nem mondtad volna korábban, egyáltalán nem jöttem volna ide” – Evgenia könnyei azonnal örömkönnyekké váltak. Néhány nappal később valóban kiengedték a kórházból, és állandó jelleggel beköltözött legidősebb fiához és várandós menyéhez. Így kezdődött egy új fénypont az idős asszony életében.
