Tisztában vagyok vele, hogy sokan nem fognak megérteni engem, de talán vannak olyanok, akik józanul gondolkodnak, akik a gyermekeikre és az unokáikra gondolnak, nem csak a saját érdekeikre.
Soha nem gondoltam volna, hogy olyan emberhez megyek feleségül, akinek az anyja ilyen – teljesen közömbös a szerettei iránt. Ha jól tudom, a családi értékek és hagyományok nem fontosak számára, mióta férjem apjához ment feleségül. Még akkor sem próbálta megmenteni a családot, amikor a fia, a férjem még nagyon fiatal volt.
Az apja elment egy másik nőhöz, nyilván a felesége közönye miatt, és nem tartotta meg, legalábbis azért, hogy a fiának legyen apja. Így nőtt fel – csak az anyja felügyelete alatt.
A nagymamájára nem is emlékszik – ritkán látogatta őket. Hogy őszinte legyek, nagyon meglepődtem, amikor először láttam a leendő anyósomat. Akkor már 46 éves volt. Képzeljék csak el: szőkített haj, egy kiló szempillaspirál a szempilláján és piros rúzs.
És a jelleme sem ajándék. A körmei hosszúak és vörösek, és magassarkú cipőben rohangál. Nos, általában talán a szakmája is érezteti hatását, egy szépségszalonban dolgozik. Szerény esküvőnk után a férjem édesanyjánál kezdtünk lakni. De meleg otthoni esték és teadélutánok nélkül.
Reggel munkába menne, mert csak ebédig dolgozik, délután pedig mindig van dolga: fitnesz, leánybúcsú, buli, mesterkurzus, vagy randevú. Egyszer megkérdeztem tőle: “A te korodban nem fáradsz bele ebbe a rohangálásba?”.
Ő azt válaszolta: “Nem, nem, nem: “Hány éves vagyok?” Alig eszik otthon – csak kávét és szendvicset eszik uzsonnára. Egy évvel az esküvő után megtudtam, hogy babát várok. Éppen újév előtt, két évvel ezelőtt. Akkor nem éreztem jól magam, feküdtem, ő pedig a barátaival táncolt a szobában. A férjem nem értette, mi a bajom, hívta anyámat, de ő csak annyit mondott: “Semmi, hamarosan elmúlik, talán valami rosszat ettél!”.
És amikor megtudta, hogy mi a bajom, csalódottan mondta: “Micsoda pazarlás! Legalább egy kicsit élhettél volna magadért!”. És egy csepp csodálatot sem. Ilyen nagymamánk van. Az unokám születésével semmi sem változott. Munka, fitnesz, barátnők. A férjem édesanyja alig jött az unokája közelébe: “Ah-ah-ah!”, she would wave a rattle and that was it.
Egy nap hazajöttem a munkából, a gyerek sikoltozott, és egy rakás szennyes volt a mosógépben. Ő meg ott állt a tűzhelynél, és kávét főzött egy törökben. Mondtam neki:
“Anya, megfognád a gyereket, amíg felakasztom a szennyest?” És nem figyel oda a szavaimra. Odamegyek hozzá, és fejhallgató van a fülében teljes hangerőn. Aztán gyorsan megitta a kávét, átöltözött és elszaladt. Panaszkodom a férjemnek, mire ő megvonja a vállát, és azt mondja: “Hát, ismered az anyánkat. A baba felnőtt, de mint mindig, anyánk nem figyelt oda.
Azt mondta, hogy ő nem dada, a fiataloknak a saját életüket kell élniük, és ha úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, akkor neveljék fel maguk. Már nem töltötte otthon az éjszakákat, és hat hónappal ezelőtt összepakolta a holmiját, elköszönt, és elment egy férfiért. Ennyi volt.
És most azon gondolkodik, hogy hozzámegy a férfihoz. Nincs szüksége unokára, és egy perc nyugalmat sem hagyott nekünk. Ritkán jön be valamiért, búcsút int az unokájának, és elszalad. Anyám nagyon messze lakik – hosszú vonatútra van szükség. Nagyszerű nagymama lenne, de nem tud jönni – az egészségére panaszkodik.
De tudom, hogy szívesen ülne az unokájával, sütne pitét és kötne zoknit. Egyébként már küldött is kötött dolgokat a babának. És egyébként csak négy évvel idősebb az anyósomnál.
Apámtól is elvált, de csak akkor, amikor már ő nevelt fel engem, anyám miattam és a bátyám miatt tartotta együtt a családot. Soha nem viselkedett úgy, mint a férjem anyja. Nagyon megsértődtem a férjem anyjára. Egy csepp szánalom, sajnálat vagy törődés sincs benne.
A saját életét éli, csak magára gondol. Pedig az ő korában már a gyerekekre kell gondolni, segíteni őket, élni az életüket. Próbálok erről beszélni a férjemmel, hogy megkérje, jöjjön el hozzánk, maradjon a gyerekkel, engedje meg, hogy elmenjünk egy estére, hátha akkor felébred a nagymamai ösztöne. Különben öregkorára férjhez megy, és mit fognak rólunk mondani az emberek? Egyáltalán nem szégyelli magát?
De a férje elutasítja, és nem akar erről beszélni. Kár, ez a mi nagymamánk. De az öregség elkerülhetetlen. Vajon hogyan fog akkor énekelni?
