Amikor elkezdtem randizni a későbbi férjemmel, én nyolcadikos voltam, ő pedig már az intézetbe járt. Érettségi után megkérte a kezem, de elmagyaráztam neki, hogy még két évem van a tanulásra, és nem akarok semmit elsietni.
Úgy döntöttünk, hogy akkor házasodunk össze, amikor ő befejezi a katonai szolgálatát, és hazatér. Így hát visszajött, és szeptemberre tűztük ki a szertartást. De nyár elején rájöttem, hogy terhes vagyok. Örömünknek nem volt határa. De néhány héttel később kórházba kellett mennem: a terhességet megszakították.
Összetört voltam, és nem akartam az esküvőre gondolni. De a vőlegényem mindvégig mellettem volt, támogatott és segített mindenben. Végül szeptemberben összeházasodtunk.
A szertartás szerény volt. Minden vendég örült nekünk. Úgy döntöttünk, hogy az ünnepség második napját a szüleim nagy magánházában rendezzük meg
. Mivel a buli végén már csak én voltam józan, megkértem az anyósomat, hogy vigye haza egy szomszédos faluba. A nővérem is velünk jött, hogy ne egyedül kelljen hazamennem. Mindenesetre elmentünk és eltévedtünk. Mivel anyósom eléggé részeg volt, nem válogatta meg jól a szavait.
– “Szonja, ne aggódj. Velem is megtörtént már vagy 5-6 alkalommal. És én magam szakítottam félbe, ha rövid volt az idő…” Látva kábult tekintetemet, nem szólt többet.
Hazavittük, és amint kiszállt a kocsiból, rögtön vissza is hajtottunk. Néhány kilométer után nem bírtam tovább, megálltam, kiszálltam a kocsiból és hangosan sírni kezdtem.
A nővérem kiszállt utánam és megölelt. Nem hittem a fülemnek: tényleg ilyen könnyedén kezelte az anyósom a bánatomat?
eset után többször is felhozta a témát, de én félbeszakítottam, és világossá tettem, hogy nem fogunk erről beszélni. Ez volt az “ajándék”, amit az anyósomtól kaptam. Néha ránézek a férjemre, amikor alszik, és elképzelem, hogy talán már nem is él. Ő pedig nem érti a reggeli melankolikus hangulataimat: nem mondtam neki semmit arról a beszélgetésről.
