Már hat éve nem dolgozom. Miután szülési szabadságra mentem, soha nem tértem vissza a korábbi állásomba. De a férjem elkezdte kifejezni az elégedetlenségét.
Azzal érvelt, hogy egy nőnek nem szabad otthon ülnie és semmit sem csinálnia. Megértem az aggodalmát, de nehezen tudom elképzelni, hol kaphatnék munkát, és hogyan tudnám összeegyeztetni a munkát a háztartási teendőkkel. Egyik este, amikor vacsoránál ültünk, ismét felhozta a témát:
“Itt az ideje, hogy elkezdj munkát keresni. Nem maradhatsz örökké otthon” – mondta feszült hangon. Éreztem, hogy egyre nagyobb a nyomás. “Megértem az aggodalmaidat, de nem tudom, ki akarna felvenni engem ilyen hosszú szünet után.
És hogyan tudnám egyszerre menedzselni az otthonom, a gyerekeket és a munkát?”
– válaszoltam, és úgy éreztem, túlterhelt vagyok. A férjem felsóhajtott. “Gondolkodhatunk dadán vagy részmunkaidős munkán. A lényeg, hogy boldognak és kiteljesedettnek érezd magad” – mondta óvatosabban.
Ez a beszélgetés komolyan elgondolkodtatott a jövőmről. Elkezdtem kutatni az átképzés és a részmunkaidős munka lehetőségeit. Idővel találtam olyan továbbképző tanfolyamokat, amelyek lehetővé tették, hogy frissítsem a képességeimet, és felkészüljek a munkaerőpiacra való visszatérésre.
Bár a munkakeresési folyamat kihívást jelentett, a férjem támogatása segített abban, hogy ne adjam fel.
Végül találtam egy olyan munkát, amely lehetővé tette, hogy a szakmai feladataimat a családom gondozásával kombináljam – ami valóban megkönnyebbülést és új értelmet hozott az életembe.
