Hazajöttem a munkából, és anyám húgát, Nadia nénit találtam a konyhában ülve. Ott ült a konyhában és mesélt az életéről, de hogy pontosabban fogalmazzak, csak viccelődött.
Most 28 éves vagyok, és anyukámmal élek. Édesanyám nyugdíjas, és én mindent megteszek, hogy a nyugdíjas éveit kényelmessé tegyem: elküldöm nyaralni, és megveszem neki a legjobbakat. Nadia néninek két gyermeke van. A lánya elvégezte az egyetemet, és most a diplomája otthon porosodik, ő pedig munkanélküli.
Nadia néni nem szeretné, ha egyetemi diplomával rendelkező lánya pincérnőként dolgozna, ezért magasabb pozíciót keres neki. De unokatestvérem írástudásából ítélve úgy tűnik, hogy a diplomája csak ajándék volt.
Nadia néni fia férjhez ment, és most új jövevényt várnak. Nagy családjukkal egy kétszobás lakásban élnek, ami alig elég nagy.
Nadia néni férje, aki igazgatóként dolgozik egy cégnél, az egyetlen, aki el tudja őket tartani. Úgy tűnik, hogy a munkahelyére menekül, mert egyszerűen lehetetlen sokáig náluk maradni: örökös botrányaik vannak. És most Nadia néni azt mondja, hogy mivel nehéz nekik, és hamarosan unokája születik, a lányának hozzánk kell költöznie.
Azzal az ürüggyel, hogy az anyám volt az unokahúgom keresztanyja. Anyám szemei elkerekedtek, nekem pedig majdnem leesett az állam. “Nem, ezzel nem értünk egyet”
– mondtam határozottan. “Hogy érted, hogy nem értünk egyet? Rokonok vagyunk, segítenünk kell egymásnak. Ráadásul te a fővárosban élsz, úgyhogy majd találsz a lányomnak valahol munkát.”
– Az ő tudtával sehol sem veszik fel. Két szobád van, kár lenne az unokahúgodnak helyet adni? – Én éppenséggel férjhez megyek, a második szobában fogok lakni a férjemmel. – Akkor nem jövünk az esküvőre! Hazudtam az esküvőről, hogy a nagynéném békén hagyjon a szemtelen kéréseivel. Anyámmal még sokáig nevettünk utána.
