Egy szabad szombat este úgy döntöttem, hogy aludni fogok, majd randizni megyek a barátommal, amikor megszólalt a csengő. Egy fiatal nő és egy férfi állt az ajtóban. Nem ismertem őket. A nő bemutatkozott: “Mi vagyunk a rokonai! Én az édesanyád unokatestvére vagyok, ő pedig a fiam”. Kiderült, hogy ez a nő az anyám unokatestvére volt.
Abban a faluban éltek, ahonnan én jöttem. Az elmúlt 5 évben nem jártam ott, és nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, és akkor a nagynéném és a fia meglátogatott. Nem igazán szerettem, ha barátok vagy rokonok bejelentés nélkül jöttek.
Vannak olyan emberek, akik szeretik a hívatlan vendégeket? És most már a rokonok is berendezkedtek a lakásban, eldöntötték, hova tegyék a kisfiuk kiságyát. Mint kiderült, a nagynéni látogatásának célja az volt, hogy a fia bekerüljön az egyetemre: nem akarta, hogy kollégiumba menjen, mert ott biztosan elkényeztetnék, lakást bérelni pedig nem volt pénze.
Így hát eszükbe jutott, és úgy döntöttek, hogy eljönnek. Nem egyeztem bele, hogy maradhassanak. A nagynéném szerint anyám megígérte, hogy nem utasítom vissza őket. Még meg is lepődött, és felkiáltott: “Nem mondta anyu, hogy jövünk?”
Nem voltam hajlandó eltűrni idegeneket az egyszobás lakásomban. Nekem van egy magánéletem, ahol idegeneknek nincs helye. A nő sírva fakadt, de elment. Sajnáltam őket, de nem akartam meggondolni magam. Amikor anyám megtudta, nagyon feldúlt volt, azt mondta, hogy segítenie kell a családjának. De én soha nem láttam ezeket az embereket. Furcsa helyzet volt.
De normális emberek nem jönnek hívás nélkül. Nem ők döntik el, hogy hol és meddig élnek: senki nem tartozik nekik semmivel. Könnyű más kárára élni. Mindig meg kell tudni védeni a határaidat! Mit tennél a helyemben?
