A feleségem és én nagyon boldogok voltunk, amikor az egyetlen lányunk az esküvő után velünk akart élni. Saját nagy házunk van, és a vejünket is szerettük, így nem szégyelltük magunkat. A gyermekünk pedig mellettünk van. Mi kell még?
Az unokánk közelgő születésének híre pedig a legboldogabb emberekké tette a feleségemet és engem. Az első unokát követte a második, majd az ikrek. A feleségemnek fel kellett mondania a munkahelyén, mert a mi Milánónkat a gyerekekkel egyszerűen elvarrták.
De hamarosan a lányom azt mondta, hogy ő nem lesz csöves, és dolgozni akar. Ebben is támogattuk a lányunkat. De tény, hogy a feleségemnek nagyon nehéz volt egyedül gondoskodni négy tomboló kislányról. Haza kellett vinni a munkát, hogy segítsek neki valamiben.
A nap végére olyanok voltunk vele, mint egy citrom, ami túlélte, néha pont vacsora közben ragadt össze a szemünk.Gondolod, hogy esténként vigyáztak a gyerekekre? Semmi ilyesmi, még a vacsora utáni mosogatást is rám vagy a feleségemre bízták.
Egy “nehéz” munkanap után Milana a kanapén pihent, óhajtott és áhítozott, nem felejtette el a laptopját sem. A feleség célozgatott, majd egyenesen megmondta a lányának, hogy a gyerekeknek kommunikálniuk kell az anyjukkal.
Milka csak legyintett. Nem mintha sztrájkba léptünk volna, így a feleségemmel továbbra is elvégeztük az összes házimunkát és vigyáztunk a gyerekekre. Egészen addig, amíg egy eset fel nem nyitotta a szemünket a saját lányunkra. Aznap a vejem otthon felejtette a telefonját, és a munkahelyén kellett neki.
Felkaptam a telefont, és kiszaladtam érte, és ekkor kaptam egy üzenetet a lányomtól. Izgatott voltam – mi történt, hogy sms-t küldött nekem, hiszen épp akkor voltunk együtt. Megnyitottam az üzenetet, és olyan volt, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. A lányom nagyon nem hízelgő módon beszélt rólunk abban az üzenetben.
Először észre sem vettem, hogy nácinak nevezett minket. A többit inkább elhallgatom. Sem a vejemnek, sem a feleségemnek nem mondtam semmit. Alig bírtam ki az estét, vacsora közben mondtam, hogy nem szándékozom tovább tűrni a jelenlétüket a házamban. Mindenki kiakadt. A lányom csak felállt. A feleségem megpróbált közbelépni és megnyugtatni a kedélyeket, de én azt mondtam:
“Elég! Rosszul neveltük a lányunkat, ha a fejünkön ülve azt hiszi, hogy élősködők vagyunk. Nos, mi már nem leszünk paraziták. Majd dobunk egy terítőt. Most már házasságközvetítőkkel élnek. Szegény nőnek a konyhában kell aludnia, lakása van, nem magánháza.
Eleinte nagyon hiányoztak neki az unokái, főleg a felesége. Aztán visszahívták dolgozni, és lassan javulni kezdett az élete. A feleségem ragaszkodik hozzá, hogy kibéküljek a lányommal. Nem bánom, de előbb neki kell bocsánatot kérnie. Egyébként nincs más lehetőség.
