Harminc éves voltam. Dolgoztam, karriert csináltam, nem gondoltam a családra. Tényleg szükségem van rá? Van lakásom, kocsim, a lányok beugranak mellém az ágyba, havonta egyszer lecserélem őket. De… Minden jó dolog egyszer véget ér.
Megláttam őt, és megragadott. “Itt van ő, akivel családot kell alapítanom” – döntöttem. Huszonhárom éves. Gyönyörű volt, okos, és diplomája volt. Két hónappal később bejegyeztük a kapcsolatunkat az anyakönyvi hivatalban, és egy étteremben összeházasodtunk.
A nászutunkat Balin töltöttük. Miután hazatértünk Indonéziából, Toma rögtön felmondott a munkahelyén. Egy házvezetőnő vezette a háztartást, így a kedvesem kedvenc és egyetlen dolga az volt, hogy a barátaival kommunikáljon.
“Egy olyan nőnek, akinek olyan férje van, mint te, nem kellene dolgoznia” – mondta fesztelenül, amikor négy hónappal később céloztam a tétlenségére.
“Ha egy feleség nem keres pénzt, akkor ő, veled ellentétben, legalább a házimunkát elvégzi” – próbáltam megvédeni az álláspontomat. “Napról napra rosszabb lett a helyzet. Még az anyósa is próbált érvelni a lányának: “Toma, nem lehetsz ilyen arrogáns.Stas türelme nem határtalan.
A rokonok és közös ismerősök kísérletei, hogy a feleségem fejébe dobolják a nyilvánvaló igazságot, miszerint egy nő munka nélkül elfajul, nem jártak pozitív hatással. Kiszerettem ebből a nőparódiából.
Eltelt mintegy három év, és ő már nem hasonlít arra a “tiszta szépségű zsenire”, aki elhomályosította elmémet. Mire vársz még?” – tanácsolják a körülöttem élők. Nem értik, hogy miért tűröm ezt az üres tahót.
Pedig a viselkedésemnek törvényes alapja van. Házassági szerződésnek hívják, és én az esküvő előtti napon írtam alá. Nem az agyammal gondolkodtam, hanem a testem egy teljesen más részével.
A megállapodás szerint válás esetén mindkét fél megkapja a vagyon felét. Szóval húzom az időt, és próbálom kitalálni, hogyan tudnék kibújni belőle.
