Timothy napja nem alakult jól tegnap. A felesége szeszélyesen viselkedett: megint elaltatta a nappali kanapéján, reggel pedig sürgősen le kellett cserélnie a partnerét, akinek át kellett volna vennie a műszakját. Úgy volt, hogy vele tart egy tervezett terepszemlére, de az első adandó alkalommal elszökött. Mi van, ha valami történik a környéken?
Elvégre még Timothy-nak is alá kell írnia egy dokumentumot. Szokás szerint elfelejtett kutyatápot rendelni. Timothy mindig dühös volt, mert mindenkinek meg kellett tennie a dolgát.
Úgy gondolta, tökéletesen végzi a munkáját, de szégyellte panaszkodni: nagyon jól megfizették, a város egyik gondnokának sem fizettek annyit, mint neki, ezért úgy etette a kutyákat és permetezte az utakat, hogy nem mutatta ki a csalódottságát.
A házból kilépve elment a kantinba, hogy kenyeret vegyen: a kutyákat még meg kellett etetni. Már háromszázszor elátkozta a főnökét, aki a kutyákat normális biztonsági rendszer helyett a területre hozta, és a mai fagyot. Nagyon hideg volt odakint – egyetlen épeszű ember sem maradna kint ilyen időben.
Miközben a férfi a kutyákat etette, a kerítésen túlról meghallotta egy gyerek hangját, aki vékony kabátban fagyoskodott a hidegtől: – Bácsikám, adj nekem is egy kis kenyeret. Timóteus nagyon dühös volt: – Na, tűnj innen, te koldus! Ismerlek én téged, ma kenyeret kapsz, de holnap az egész környéket ki kell takarítanod!” – Mukhin! Ne viselkedj már úgy, mint egy gyerek!
Nem tudsz egy gyereknek egy darab kenyeret adni?” – kiabált a főnök az őrnek, aki mögötte állt, és mindent látott, ami történt. Az őr mormolni kezdett valamit az orra alatt, és bocsánatot kért, de a főnök csak legyintett a kezével, és rendreutasító hangon azt mondta:
– Vigyétek a gyereket az irodámba! Megveregette a lány fejét. Az irodájában ülve próbálta elfojtani az őrre neheztelő dühét. Sztepan, a főnök csodálkozott, hogy az emberek hogyan lehetnek ilyen dühösek. Amikor Timothy behozta a gyereket, Stepan azonnal rászólt: – Tűnj a szemem elől! Majd később beszélünk!
Aztán kedvesen beszélgetni kezdett a lánnyal. “Kérlek, ne veszekedj!” – kezdte a lány sajnálkozva mondani – “Ígérem, nem foglak bántani. Csak mondd el, kérlek, mi történt veled – szöktem el az árvaházból.
De esküszöm, ha visszaküldesz, megint elszaladok. Nagyon rosszul érzem magam ott. Egy napot sem fogok ott tölteni az életemben. Stepan nagyon sajnálta a lányt. Mondta neki, hogy hozzon forró teát az irodába, majd elvitte a menzára ebédelni.
A férfi Olenának hívta a feleségét. A nő pszichológus volt, és éppen otthon volt, ezért a férje kérésére gyorsan bejött az intézménybe. Olena beszélgetésbe kezdett a lánnyal. – Jó napot, a nevem Kátya. – Jól van, Kátya, mondd el, miért szöktél el az árvaházból?” – kérdezte óvatosan Olena. – A szüleim hat hónapja meghaltak.
Egy tűzben haltak meg. És akkoriban egy gyermektáborban voltam. Egy árvaházba kerültem. És akkor elkezdtek rajtam nevetni. A tanárok elkezdtek minden nap szidalmazni a gyerekeket, ok nélkül megbüntettek.
Én jól viselkedem, de mégis minden nap megbüntetnek – Katya majdnem sírva fakadt -, nem tudok tovább az árvaházban élni. Sztepan és Olena egymásra néztek. A lány története szíven szúrta őket. A házaspárnak nem lehetett gyereke. Az asszony reménykedve nézett Sztepanra.
Arra gondoltunk, hogy elvisszük a gyereket az árvaházból, de valahogy nem jutottunk el odáig, hogy begyűjtsük a dokumentumokat. Aztán mintha a sors maga hozta volna el hozzájuk ezt a kislányt. Amíg Katya evett és Olenával beszélgetett, egy csomó autó hajtott fel a területre.
Sztepan megdöbbent, amikor két egyenruhás férfi lépett oda hozzá, és arra kérték, hogy adja át a gyereket. Kátya arcán könnyek gördültek végig. Amikor beszállt az autóba, úgy nézett Sztepanra és az őrre, hogy megijedt. “Bárcsak ne jöttem volna ide”
– suttogta Katya Sztepannak. Stepan nem tehetett semmit. Timothy pedig a kunyhójában ült, és félt, hogy a főnöke hogyan reagál majd. Végül ő volt az, aki kihívta a rendőrséget.
Hallotta a híreket arról, hogy milyen szigorúan büntetik az embereket, ha csak megérintik valaki más fiát, és személyesen vitte be a lányt a főnök irodájába, amit kamera is rögzített.
Azt egyelőre nem tudni, hogy a főnök mit csinált ott a lánnyal. Timofey nem akart börtönbe menni, mert hajléktalan volt. Miután meglátta Katyát, kényelmetlenül érezte magát. Egy órával később a főnöke sietett hozzá. “Miért csináltad ezt?”
– morogta hangosan a főnök. “Nem értem, miről beszélsz.” Timofey úgy döntött, hogy ártatlant játszik, mert úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben teljesen igaza van.
– Én csak a szabályokat követtem. Timothy utálta a koldusokat. Ki akarta dobni őt. Személyes ellenszenve volt, nem csak jó gondolatai. – Miről beszélsz? Amikor elloptad a fémet a gyárból, betartottad a szabályokat? Timofey elpirult: – Hát, ma volt az utolsó műszakod. Úgyhogy nem tartalak itt tovább, Timofej.
Olyan alkalmazottra van szükségem, aki mindig betartja a szabályokat, nem csak akkor, amikor neki megfelel. Otthon Sztepan és a felesége riasztottak mindenkit, akit ismertek, hogy keressék meg az árvaházat, ahol a lány lakott. A felesége könyörgött neki, hogy találja meg Katját
. Száz százalékig biztos volt benne, hogy ez a sors, hogy meg kell találniuk, meg kell gyógyítaniuk, meg kell simogatniuk és szeretetet kell adniuk neki. Sztepan egyetértett a feleségével, volt valami Katyában, ami mindkettőjüket vonzotta.
Az árvaház igazgatója nem akarta átadni a gyereket Sztepannak és Olenának, amíg nem végeztek el minden papírmunkát. És ez minden gyermekre egyformán vonatkozik.
El sem akarták képzelni, milyen büntetés lehetett, de alázatosan megvárták, amíg minden készen áll az örökbefogadásra. Beletelt egy kis időbe, mire megszokta, de Léna, Sztepan és Kátya igazi családdá váltak. Timofey élete nem alakult jól rögtön a szabadulása után. Gondnokként kapott munkát, ahol csekély fizetést kapott.
Itt azonnal lopáson kapták. Úgy gondolta, hogy ilyen fizetés mellett kár, hogy nem ott lopott. A felesége állandóan nyaggatta. Egyszer csak elváltak. A lakásból származó pénzt megfelezték. Timofii vehetett volna magának egy új házat,
de ő az összes pénzt szórakozásra költötte. Hamar elköltötte az összes pénzt, és a felesége és a fia már nem is akart vele beszélni. Nem volt senki, akihez segítségért fordulhatott volna. Gyorsan a mélybe süllyedt. Egy nap Timóteus az utcán ült, kinyújtott kézzel, és meglátott egy fiatal nőt. Nagyon éhes volt, és a nő kezében lévő kenyér intett a hajléktalannak.
A lány bosszús volt, de a férfi úgy döntött, hogy mégis ételt kér tőle. “Akkor hagyj békén!” – csattant fel, majd megállt, megfordult, kikapcsolta a telefonját, és feszülten nézte a férfit. Eszébe jutott a férfi.
Eszébe jutott saját maga is azon a napon, amikor ugyanígy kért ételt, és rájött, hogy ha most elmegy, ugyanolyan aljasul viselkedik, mint a férfi néhány évvel ezelőtt – Bocsásson meg, elkezdtem beszélni a telefonba, és elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Egyen, kérem. A lány egy egész kenyeret nyújtott át a hajléktalannak. Remegő kézzel vette el, és keservesen sírt.
Azonnal felismerte azokat a lány szemeit. Már sokszor látta őket álmában. Rájött, hogy egész életében olyan önző volt, nem látott semmit maga körül, csak magát szerette, és ezért csak ő a felelős a tönkrement életéért.
