Amikor Tarasz elment a hadseregbe, Julija megígérte, hogy hűségesen várja őt. És betartotta az ígéretét – szenvedélyes szerelmi vallomásokat tartalmazó leveleket írt a hadseregben lévő kedvesének, virágokkal és szívekkel festette őket, és a levél végén, a “csók” szó mellett egy ajaklenyomatot hagyott.
Tényleg végtelenül szerette őt – annyira, amennyire csak lehet őszintén szeretni egy embert, és amikor a férfi távol volt, a percek óráknak tűntek számára. Ezért Yulia még mindig nem tudja elhinni, hogy Tarasz képes volt ezt tenni vele.
A szíve azt súgta neki, hogy ez nem igaz, hogy nem tudta elfelejteni őt. És amikor a kedvese több rendszeres levelére nem válaszolt, majd néhány szóban azt írta, hogy felejtse el, kénytelen volt mindezt igaznak venni.
Yulia hozzáment az első férfihoz, akivel találkozott. Eltiport szerelmét és szívét örökre elzárta, nehogy újra megégesse magát. És senkit sem tudott jobban szeretni, mint Tarast.
Julija a konyhában foglalatoskodott, amikor csengettek. Úgy, ahogy volt, kötényben és papucsban ment válaszolni. Egy érett, tiszti egyenruhát viselő Tarasz állt előtte. “Nem hittem, hogy megnősültél, ezért úgy döntöttem, hogy megbizonyosodom róla. De látom, hogy igaz” – mondta, és a szemében akkora fájdalom látszott, mintha mindjárt sírni készülne.
– Most már világos, miért nem válaszoltál a leveleimre…” Megfordult, hogy távozzon, de Yulia visszatartotta: “Hogy mondhatsz ilyet? Te voltál az, aki azért írtál, hogy elfelejtselek…” A nő nem értette, vagy igazolt vagy vádolt. “Én?
” – kérdezte a férfi hosszú szünet után. “Igen, múlt héten küldtem az utolsó levelemet a hadseregből, remélve, hogy találkozunk…” Yulia torkában megállt egy gombóc. A férfi nem hagyta, hogy a lány egy szót is szóljon.
Könnyek égették az arcát, és az elméje tele volt kérdésekkel: “Hogyan? Miért?” Még aznap Yulia elment a szüleihez. Talán ők többet tudtak, mint ő. Soha nem szerették Tarast, mert nem volt elég pénze. ”
Bocsáss meg nekünk, lányom. Azt akartuk, hogy jobb életed legyen, mert tudjuk, milyen az, amikor fillérekért kell kuncsorogni, hogy édességet vehess a gyerekeidnek. Egyszer mi is átéltük ezt, és azt akartuk, hogy jobb életed legyen”
– mondta felváltva anya és apa, képtelenek voltak visszafogni az érzelmeiket – “De te nem nézted azt, hogy szegények vagytok, hanem mindennek ellenére szerettétek egymást, és összeházasodtatok.
Akkor miért akarták tönkretenni az életemet? Hogy tehették ezt velem?” – vetette szemrehányást a szüleinek Yulia. “Tessék – nyújtott át az anyja a lányának egy tucat levelet.
A szomszéd szobában elolvasva őket, Yulia nem sírt – hangosan zokogott, mint egy hűséges farkas üvöltése. Az utolsó levélben, amelyről Tarasz mesélt neki, egy egy hét alatt elszáradt hóvirág volt, és mellé volt írva: “Sokáig kerestem, de neked találtam”.
… Este Julija komolyan elbeszélgetett a férjével, aki a munkán, a pénzen és a barátokon, esetleg barátnőkön kívül (ahogy a “baráti” szomszédok nem egyszer célozgattak rá) semmit sem vett észre maga körül. Csendesen és békésen váltak el – mint a hajók a tengeren. Yulia életében először legyőzte az éjszakától való félelmét, és sétálni indult a városba.
Most azonban már semmitől sem fél, mert annak a házába megy, aki igazán szereti őt, és akit soha nem szűnt meg szeretni… …Az idő elmosta az összes félreértést és neheztelést.
Juliának és Tarasznak két szőke fia nő fel a családban. A nagyszülők boldogok, hogy unokáik vannak. És mindenki biztos benne, hogy a legnagyobb gazdagság az, ha őszinte szeretet uralkodik a házban…
