Egy barátom lánya, egy fiatal lány, nem tudom másképp nevezni, tizenhét évesen terhes lett. Három hónap múlva kellett volna szülnie, és valahányszor a tükörbe nézett, amikor terhes testét nézte, mindig megkérdezte az édesanyját
: Képes leszek-e ugyanolyan szép lenni, mint korábban, ugyanolyan életet élni, mint korábban? -Nem, nem fogsz. -válaszolta az édesanyja zsémbesen. És valóban nem fog, nem fog tudni visszatérni ahhoz a gondtalan élethez, amit tizenhét éven át élt, nem fog tudni elmenni a barátaival.
Most a gyermekével lesz, mert ez az ő felelőssége. Néha persze ki tud majd mozdulni, amikor a férje helyettesíteni akarja, de nem olyan gyakran, mint szeretné.
Ez után a helyzet után önkéntelenül is eszembe jutott önmagam.A harmincas éveimben úgy néztem ki, mint egy iskoláslány, mindig is szabadságra vágytam, volt egy munkám, amit szerettem, és biztosan nem akartam férjhez menni, bár a férfiak mindig is kedveltek
. És a rokonaim csak azt hajtogatták, hogy az idő múlik, és én még mindig lány vagyok. Ennek eredményeképpen megnősültem, harminchárom évesen szültem, normálisan szültem, bár a szülészeten mindenki vénasszonynak nevezett.
Szülés után még mindig jól néztem ki, csak lányból lettem lány, a csillogás a szememből eltűnt. Ezt egyébként a férjem is észrevette, mindig azt mondta, hogy megváltoztam.
Természetesen szeretem a lányomat, és még mindig nagyon szerettem a férjemet, de mindez az anyám miatt volt. Ő segített nekem, amíg dolgoztam, ő vigyázott az unokámra.
Nem voltam túl fáradt. Még arra is volt időm, hogy találkozzak a kedvenc barátaimmal. De valami visszavonhatatlanul eltűnt, és ez a “valami” túlságosan fontos volt számomra, és úgy tűnt, hogy küldetésem van, hogy megőrizzem az életemben – hogy megőrizzem azt a könnyedséget és gondtalanságot, ami korábban megvolt.
És még most is, amikor olyan lányokat látok, akik minél hamarabb, sőt, még korábban meg akarnak házasodni, sajnálom őket, a családi életük persze jó. De nem kell elsietni, minden a maga idejében történik.
