Nyolc hosszú évnyi orvosok, kezelések és csalódások után végre megtörtént a csoda – teherbe estem. Minden egyes orvoslátogatás tele volt várakozással és izgalommal, de amikor megtudtuk, hogy hármas ikreket várunk, láttam, hogy férjem, Andriy arckifejezése megváltozott.
Ez a pillanat örökre megmarad az emlékezetemben. “Hármasok, Andrij! El tudod ezt képzelni? Háromszorosára nőtt a boldogságunk!” – mondtam neki izgatottan, kezemben az ultrahang eredményével. Próbált mosolyogni, de a szeme tele volt aggodalommal. “Ez… ez nagyon sok, Elena. Nem tudom, hogy sikerül-e”
– mondta halkan, és félrenézett. De nem sokat törődtem vele, a reakcióját a kezdeti meglepettségnek könyveltem el. Amikor azonban eljött a szülés napja, Andrij eltűnt. Csak egy rövid üzenetet hagyott: “Sajnálom, nem tudok eljönni”. Három évig egyedül neveltem három gyönyörű gyermeket. Ezek az évek tele voltak örömmel, de rendkívül nehezek is voltak.
És most, amikor végre erőt vettem magamon, hogy elfogadjam a hiányát és továbblépjek, Andrij visszatért. Ott állt a házam küszöbén, térden állva, könnyes szemmel. “Olena, hatalmas hibát követtem el. Kérlek, bocsáss meg nekem.
Szeretnék az életed része lenni, az apád lenni, akinek a kezdetektől fogva lennem kellett volna” – remegett a hangja. Ahogy ránéztem, vegyes érzéseim támadtak. Csalódottság és harag küzdött a régi Andrij visszahozásának vágyával. “Akkor hagytál el minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rád.
Hogyan bízhatnék meg benned újra? Hogyan lehetek biztos benne, hogy nem tűnsz el újra?” – a hangom ugyanúgy remegett, mint az övé. Andrij felnézett, a szeme tele volt őszinteséggel és fájdalommal. “Tudom, hogy sok mindent elvesztettem, és lehet, hogy soha nem kapom vissza.
De kész vagyok bármit megtenni, hogy elnyerjem a bocsánatodat.” Nem tudtam, mit mondjak. A szívem szakadt aközött, hogy meg akarom védeni magam és a gyerekeimet, de abban is reménykedtem, hogy újra egy család lehetünk.
