Toma a hóban a férje sírjához vánszorgott. Kinyitotta a kis kerítést, és megnézte a férje portréját.
A szeme szomorú volt, a szája sarka pedig kissé felfelé húzódott, mintha mosolyogni készülne. Örült, hogy lát valakit, aki meglátogatta. De a síron friss szegfű volt.
Furcsa volt, mert általában a férfi szülei mindig hívták, hogy együtt menjenek a sírhoz. De lehet, hogy a barátai voltak.
Nem sokkal később egy fiatal lány egy kisgyermekkel odalépett a boltoshoz. Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok, de én a férje szeretője vagyok.
A szörnyű baleset előtt szakítottunk, amelyben meghalt. Nem tudott a gyermekről. Ez az ő gyermeke, Kosztya a neve, kétéves.
Hidd el, ő csak téged szeretett… – Mi… Hogy merészeled, mit akarsz? – Tamara, kérlek, hallgass meg! Vidd magadhoz Kosztyát… Nincs már sok időm hátra, az orvosok azt mondták, néhány hónap. Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék.
Megvan a száma, a férjétől vettem el, amíg aludt. A biztonság kedvéért, de úgy gondoltam, jobb, ha elmondom az igazat. Tamara megrémült, és vegyes érzések kavarogtak benne. Rájött, hogy a férje megcsalta, és most van ez a gyereke, a szeretője pedig hamarosan meghal.
Ezért csak elszaladt a temetőből, beült a kocsijába, és hazahajtott. Egy hónap múlva felhívta egy idős asszony, és remegő hangon közölte vele, hogy a szeretője meghalt. Az asszony az édesanyja volt, és megkérte, hogy jöjjön el Kosztyáért. Toma azt hitte, hogy a gyerek ártatlan.
Különösen, mivel ő Szerjozsa féltestvére, és a férjével él. Szégyen lenne, ha a féltestvére miatta kerülne árvaházba. Toma elment. Amikor belépett a lakásba, észrevette, hogy az idős asszony eléggé beteg, valószínűleg kevés ideje maradt.
Egyértelmű volt, hogy képtelen volt szemmel tartani egy kétéves gyermeket. Kosztya pedig csak az apja másolata volt. Toma a karjába vette a kisfiút, nyugodt volt. Összeszedte a holmiját és az iratait, és hazavitte.
Eleinte nehéz volt a gyerek közelében lenni. Még a gabonapelyhet is szándékosan felborította. Toma dühös lett Kosztyára és kiabálni kezdett. A fiú odajött hozzá, könnyes szemmel.
“Ne kiabálj, anya” – mondta a fiú. Toma a karjába vette Kosztyát, és szorosan átölelte. Más gyerek nem volt.
