Én egy átlagos lány voltam, aki mindig azt hitte, hogy ezek a botrányos viszonyokról, árulásokról és megcsalt nőkről szóló történetek távol állnak tőle.
Soha nem volt hosszú távú náthám. Viszont soha semmilyen kapcsolatom nem volt. Csak néhány viszonyom, amiből sosem lett kapcsolat. De egyszer csak találkoztam Antonnal. Azonnal éreztem, hogy ő az a személy, akit mindig is kerestem.
Nem voltak ideálok a fejemben, nem volt egy bizonyos típus, de Anton lett az az eszménykép, amihez mindenkit hasonlítottam magam körül.
Egy buszmegállóban találkoztunk. Leszálltam a buszról a bevásárlószatyrokkal, és az egyik szatyor elszakadt. Anton éppen arra járt.
Segített összeszedni az élelmiszert, és betenni egy másik zacskóba. Aztán segített kivinni az élelmiszert a küszöbömre. Úgy beszélgettünk, mintha egész életünkben ismertük volna egymást.
A bejáratnál számot cseréltünk. Aztán este leveleztünk, egy percre sem engedtem ki a kezemből a telefonomat.
Az idő nagy részében leveleztünk, a többi időben pedig vártam, hogy írjon. Egy hónappal később hivatalosan is randizni kezdtünk, fél évvel később pedig teherbe estem. Nem volt tervezve, de a boldogság felhőiben lebegtem.
“Drágám, nem lenne itt az ideje, hogy legalizáljuk a kapcsolatunkat? Nem akarom, hogy a gyerekünk egy hiányos családban nőjön fel” – mondtam bátorságomat összeszedve.
– Megcsináljuk, minek sietni? Nyugodtan, kapkodás nélkül kell felkészülni az esküvőre” – mondta. Hogy őszinte legyek, ezek után a szavak után megnyugodtam, és még az esküvőről is megfeledkeztem.
Tudtam, hogy összeházasodunk, és már a gondolattól is jobban éreztem magam. Az egyetlen dolog az volt, hogy Antonnak olyan munkája volt, ahol 4 napot otthon volt, 3 napot pedig a munkahelyén.
De ez nem zavart engem. A családunk jólétéért, a babánk érdekében dolgozott. Így gondoltam… Egy nap, amíg Anton dolgozott, úgy döntöttem, hogy kimegyek a parkba olvasni a friss levegőn. Találtam egy kényelmes helyet, kinyitottam a könyvet, és elmerültem az órában.
Hirtelen egy ismerős hangot hallottam. Annyira ismerős volt, hogy felnéztem a könyvből, felnéztem, és néhány méterre tőlem Anton állt egy fiatal nővel, és integetett a fiúnak.
“Apa, vegyél nekem egy üdítőt!” – kiáltotta a fiú. “Lesh, ma már ittál egyet, elég volt” – válaszolta a nő. Letakartam az arcomat a kezemmel, és hazarohantam.
Itt dolgozott Anton… és én, a bolond, csodálkoztam, hogy miért nem kérte meg a kezemet. Másnap este visszatért “a munkából”. Én meg dührohamot kaptam. Nem tudtam megbirkózni az érzelmeimmel…
– Igen, már házas vagyok. Ezért nem házasodtunk össze. Miért kiabálsz?” – mondta Anton lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodt hangon.
Egy pillanatig sem gondolkodtam. Összepakoltam és a szüleimhez költöztem. Hála Istennek, a kezdetektől fogva támogattak, és kioktatás és kioktatás nélkül elfogadtak, mint terhes nőt.
Azóta sem láttuk egymást, és nem is beszéltünk egymással. Nem tudja, hogyan alakult a sorsunk a babával, hogyan és hol élünk, de talán így a legjobb. Talán így kellett lennie…
