Piknikre gyűltünk össze az egész családdal. Én választottam a helyet. Ez a hely nagyon kedves volt számomra. A szüleim nyaralója mellett volt. Gyerekkoromban nagyon gyakran jártam oda a barátaimmal. Ezért mindannyian ott gyűltünk össze. Elhajtottam a kocsimmal, hogy mindenkinek legyen hely.. Amikor megérkeztünk, nem hittem a szememnek.. Az egész pázsitot szemét, műanyag és eldobható orvosi maszkok borították. Egyáltalán nem volt hely, de sikerült helyet csinálnunk a holminknak. Kiterítettünk mindent, amit hoztunk, és leültünk. Mindenkinek elmeséltem, milyen szép volt itt, amikor még csak kevesen tudtak erről a helyről, hogyan futkostam itt a barátaimmal… Az idő múlik, minden megváltozik. Nyoma sem maradt a kedvenc helyemnek.
Nagyon jól éreztük magunkat. Beszélgettünk, emlékeztünk a régi időkre. Egyszóval minden hibátlanul ment. Itt kell megemlítenem, hogy az elején azt mondtam, hogy senki ne dobjon el semmit. Erre a célra külön szemeteszsákokat tettem mellénk. Eljött tehát az idő, elkészültünk, mindent bepakoltunk a kocsiba, de nem láttam szemeteszsákokat.
“Nem tudja valaki, hol vannak a fekete szemeteszsákok?” – kérdezősködtem körbe. Senki sem válaszolt, de inkább nem hallottam, minthogy ilyesmit halljak. Anyám leintett, és azt mondta, hogy kidobta a zsákokat.
“Az a helyzet, hogy a legközelebbi kukák visszafelé tartottak.” – Kidobtad? Hová?” – döbbentem meg. – Igen… oda, a nádasba. Mindenki oda dobja. “Mi bajunk van?” – válaszolta anya vidáman. “Imádom a trágárságot általában. Alig tudtam visszafogni magam, hogy megmutassam minden tudásomat ezen a téren, de ettől nem éreztem magam jobban. Tudod, ekkor jöttem rá, hogy megérdemeljük, ami velünk történik
. Megérdemeljük a rossz utakat, megérdemeljük a rossz környezetet és a vele járó egészségügyi problémákat. Ha mi nem törődünk a környezetünkkel, miért gondoljon rá valaki más, és gondoskodjon helyettünk róla?
