Konstantin körülnézett: a felújítás kiváló volt. Új bútorok. Az ár azonban drága volt, de úgy döntött, elfogadja. Apátiból jött a kilencvenes évek elején.
Üzletérzékeny és ambiciózus fickó volt. Dolgozott eladóként, pincérként, és taxizott. Feleségül vett egy Katya nevű lányt. Ekkor találkoztam vele. Eljött a cégünkhöz, hogy felajánlja a termékeit. Meghívott egy étterembe. Olyával jött. Kosztya megkért, hogy írjak róla valamit. – “Talán előbb el kellene érned valamit” – mondta a felesége.
-Miért szakítod félbe a beszélgetésünket? Kik vagytok ti? Ülj le és fogd be. Mondtam, hogy fizetek magamnak, és elmentem. Azóta nem láttam Kostyát. 25 éve
. De Moszkva egy varázslatos város. Néha egyesíti az embereket. Láttam őt az utcán: egy régi Toyotában ült. Figyelmen kívül hagyhattam volna, és elsétálhattam volna mellette, de író vagyok, és kíváncsi voltam Kosztyára, aki nem ért el semmit. Újra megnősült, és nyolc évvel később ismét elvált.
Egyszobás lakást keresett. Nos, én csak tanácsot adtam neki egy jó ingatlanügynökhöz. Kosztya éppen lépni készült, amikor észrevett egy kis fényképet a fürdőszobában. – “Ki ennek a lakásnak a tulajdonosa?” – kérdezte az ingatlanostól.
– “Olga Dmitrijevna” – válaszolta szárazon. – “Találkoznom kell vele, nagyon elfoglalt ember. -Én vagyok a volt férje. Egy fiatal házvezetőnő nyitott ajtót: “Megmutatom a privát irodáját.” Kosztya belépett egy hatalmas lakásba, ahol csak a folyosó akkora volt, mint a háza. Olga meghízott, de ez jól állt neki. – “Szervusz, Kosztya.
Mi újság? – Csak látni akartalak. -Házas vagy? Igen, de a férjem egy teljesen más szakmában dolgozik. A fiunk Londonban tanul. Figyelj, honnan tudtad, hogy ez a lakás az enyém? A képről. Én adtam magának. -Nem emlékszem…
Már régóta meg akartam szabadulni ettől a lakástól, a férjemmel együtt éltünk benne egy ideig. De az ingatlanügynökök azt mondták, jobb, ha nem, maradjon. Szüksége van pénzre? Nem. Ki akarom adni ezt a lakást. -Mindegy. Van még kérdése? Vagy csak üljek ott és maradjak csendben?
