Éjjel felhívott a kishúgom, Verocska: “Apa elment, anyu hívott, ennyi: vége. A telefon kirepült a kezemből, sírni kezdtem, még jó, hogy a férjem ott volt, megértően szorosan átölelt.
Készülődnöm kellett, és el kellett mennem Virocskához, ő nagyon sérülékeny, egyedül nem tud megbirkózni ezekkel a gondolatokkal és a hírekkel.
Úgy gondolom, hogy anyánk a hibás azért, hogy Vera 30 évesen egy lépést sem tud tenni a szülei vagy nélkülem. Ha gyógyszertárba kell mennie, velem kell jönnie, és ha hitelt kell felvennie, én intézem a papírmunkát.
Édesanyám mindig is óvta a hitét az élet viszontagságaitól, de velem más volt a helyzet. Gyermekkorom óta éreztem anyámtól egyfajta hidegséget, és emiatt már korán önállósultam. Apám azonban mindkettőnkkel egyformán jól bánt, és most már nincs többé.
Bár mindannyian tudtuk előre, hogy rövid ideje van hátra… Rosszindulatú daganata volt, és semmit sem lehetett tenni. Mindenki készült már erre a tragédiára.
Violettel eljöttünk anyukám házához. Megölelte Violet-et, és szorosan magához ölelte, de rám nem figyelt – már megszoktam. A sok zokogás után anyám azt mondta, hogy apám mindent átírt Violetre.
Nem érdekelt a vagyon, nem is számítottam rá, főleg, hogy a férjemmel saját lakásunk van.Amikor Vera végre elaludt, anyám behívott egy komoly beszélgetésre:
“Szóval igen, 42 éve őrzöm magamban ezt a titkot, és már nincs erőm elrejteni. Csak azért hallgattam, mert apád megkért rá, de most már elmondhatom neked.
Nem vagy a saját lányom. Apád, amikor fiatal volt, hozzám rohant, aztán hozzá… őt választotta, de ő megszülte és meghalt.
Aztán apád eljött hozzám veled a karjaiban… – Jól van, értem. Nehéz volt neked 42 évig hazudni, köszönöm, hogy “anya” voltál. Most már nem foglak zavarni. Nagyon nyugodtan fogadtam a hírt.
Még könnyednek is éreztem magam, mert ez a hír egyszerre mindent megmagyarázott és tisztázott számomra. Ezért volt “anya” olyan rideg velem szemben. Egy nap alatt elvesztettem apámat és anyámat is.
